Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Ekkor összetette előttünk a két kezét, mintha imádkozna hozzánk: — Az isten szerelmére, de hát miért vártatok ilyen sokáig? Miért nem jöttetek hozzám idejében? — Nem voltunk biztosak benne, és akkor még apa is itthon volt. — Tőle persze féltél, te gazember! — Hiszen ha akkor tudom, amit ma tudok!... — Ez az! Ez az! Példamutatás az ifjúságnak! — Ugyan kérlek! Kell is ezeknek példát mutatni! — legyintett Klári. Éreztem, legfőbb ideje, hogy végre én is jelét adjam létezésemnek. A néni felé fordultam: — Kérem szépen, ne tessék úgy odalenni. Tessék elhinni, mi sem így képzeltük. Már bánom is az egészet... Szavaimtól Gyuriban éledezni kezdett a férfi: — Én nem bántam meg semmit! Végre is nem lehetek kevésbé korrekt, mint az apám! — kiabálta. A szép asszonyt ekkor mintha bolha csípte volna meg. — Mindegyik lovag! Mindegyik gavallér, mindegyik tudja a kötelességét, csak reám nincs tekintettel egyik sem. Én nem vagyok érdekes, engem elvihet az ördög! Lili egyáltalán nem úgy festett, mint aki szó nélkül távozik az ördöggel. Zokogásban törtem ki, gondoltam, ez hatni fog, de csak Gyuri illetődött meg a könnyeimtől. —• Most boldog vagy? — kérdezte az anyjától. Lili ekkor tehetetlenül visszaereszkedett a fotelba, az utolsó cseppig kiitta a vizet, Klári pedig szívhúrokat pengetett: — Ha már itt vagytok, és így vagytok, gyertek beljebb, üljetek le. Ha sejtelmeim nem csalnak, van nektek egyéb mondanivalótok is. — Van! — jelentette ki Gyuri. — Nina itt marad nálunk! Ez még Klárinak is sok volt: — Miért maradna itt? Hát nincs neki anyja? Nincsen családja? — Van anyja is, családja is, csak éppen... — Gyuri el227