Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

Életem regénye Minden bajom abból ered, hogy nem vagyok „vagány csaj". „Méla tündi nő" vagyok — a lányok neveztek így, mert nem tudok ellentmondani, és nem bírom az italt. Már a negyedik féldeci után zokogni kezdek, és minden valóságos vagy vélt igazságtalanság felnagyulva vetül viszsza képzeletemben. Ilyenkor legszívesebben meghalnék, de végül rendszerint életben maradok, a banda mulat keserveimen, és annál jobban itatnak. Ilyesmi történt azon a napon is, melyet a családi szájhagyomány mint a lejtő kezdetét jegyez fel ifjúságom bűnlistájára. Pedig én tíz órakor igazán haza akartam menni, mert megígértem anyámnak, hogy kapuzárás előtt otthon leszek. De én olyan gyengén tudok akarni, és ezért senki sem vesz komolyan. A fiúk csak azért is rendeLtek még egy rundot, de nem rumot, amit addig ittunk, hanem vodkát, mert az olcsóbb. Igaz, becsszavukat adták, ha azt kiisszuk — lelépünk. Ne húzzuk az időt, könyörögtem, felhörpintem inkább egymagam mind a négy felet. Persze nem vallottam be, hogy azért vagyok ideges, mert anyám éjfélkor befejezi a szolgálatot. Vagánykodtam inkább, annak legalább sikere volt. Roppantul imponáltam, amikor látták, hogy egyre ürítem a poharakat. Minden kiürített féldeci után diadalordításban törtek ki, mintha a Winnetout játszottuk volna, és én lettem volna Old Shatterhand. De csak háromig számolhattam, pedig azt mondják, a negyediket is bedobtam, arra már nem emlékszem, mert időközben meghaltam. Nem tudom pontosan, milyen soká voltam halott, azt is csak hírből hallottam, hogy mentőtragacson szállítottak be 18