Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

vissza, amely valahol a Neander-völgyben kezdődött, amikor az első majom leugrott a fáról, és a talpára állt. A fán maradt öreg majom pedig 'bizonyára elkezdett kiabálni: „Nahát, ezek a mai fiaitalok!" Jaj, azt hiszem, most valami nagy szemtelenséget mondtam. Egész biztos, hogy az volt, mert ennek a türelmes, öreg Underwoodnak, amelyiken kopogok, felháborodásában kiugrott az ó betűje. Bocsánatot kérek, tiszteletreméltó aggastyán, amiért megfeledkeztem magamról, és visszaélve becses türelmével, „szerencsésen megérkeztem"-féle blabla helyett mindenféle ostobasággal fárasztom szorgos, kattogásba belegörbült végtagjait. De — amint már elárultam — húszéves vagyok, és még sohasem laktam egyedül egy ódon épületben, melynek folyosói ilyenkor este úgy konganak, mint valami óriási barlang, és tűsarkú cipőm kopogása élesen pattan vissza a mennyezet boltíveiről. Én most tulajdonképpen félek, azért ütöm magát olyan elszántan, hogy ne halljam a csendet, amit a tücsök cirpelése még jobban felfokoz, mint Chopin-etűd a mozivásznon lejátszódó tragédiát. Milyen szorgalmas tanítónőt kaptunk ide, mesélik majd holnap faluszerte, egész éjszaka nem lehetett aludni az írógép kopogásától. Éjszaka?! Nyolc óra... Apám most ér haza valamelyik értekezletről, Anna mama Natasával veszekszik, mert végig akarja nézni a „csak felnőtteknek" való műsort, anyám szolgálatba indul, a lányok pedig... Ó, nem is jó rágondolni, mennyi minden történik a nagyvilágban ebben a percben, amikor én száműzetésem első óráit élem... Amíg nem szerzed meg a diplomát, ne kerülj a szemem elé, hangzott apám ultimátuma, melyet komolyan kellett vennem. Kijelentése akár egy ostor, nyelét a kezében tartotta, de a vége itt, Kondorfalván csattant. A gyerekek sem sejtik, amikor először lépek elébük a katedrára, hogy vezeklésem eszközéül jelölték ki őket. Amikor én ilyen kicsi voltam, teszem fel majd én is 14