Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

tott, és besurrant a templomba. Csontos elkarikázott Man­cihoz, én pedig követtem Máthét az irodájába. Az asztal­fiókból egy csomó levelet rakott elém. — Olvassa! A levelek kivétel nélkül személyemmel foglalkoztak, hol szűkszavúan, hol bővített körmondatokban, de egytől egyig névtelenül. (És tengernyi helyesírási hibával.) Megemlítet­ték bennük, hogy „esténként kivilágított ablaknál kelletem magam", „elfüggönyözött ablakok mellett olyasmit művel­hetek, ami takarni való", „hancúrozgatok a régi temető­ben", „nős emberrel sétifikálgatok az éjszaka leple alatt7 méghozzá olyankor, amikor az illető neje vajúdik". Láttam, számon tartanak Kondorfalván mindent. — Csak azért mutatom, hogy vigyázzon. Ez falu... — mondta Máthé. — Eszerint rendezkedjék be. A tanerő élete olyan építmény, melynek ablakán bármikor betekinthet akárki. Világítótorony! Fényszóró, mely évtizedekre bevi­lágítja egy-egy nemzedék útját. — Nehéz lehet olyan világítótornyon szolgálatot teljesí­teni, melynek fúrják az alapzatát — mondtam. — Melynek süppednek a pillérei... ugye, azt akarta mondani. Kérem, fogalmazzunk pontosan — jegyezte meg Máthé, ós darabokra tépte a leveleket. Azután elindultunk a nemzeti bizottságra lakásügyben. A községháza kis magaslaton hivalkodott. Elhanyagolt nyírfaliget terült el alatta. Nagyon szép lehetett, amikor még vasrács óvta a ház előtt a rózsakertet, és lapos, fehér kövekkel kirakott út vezetett a bejáratig, az épület mö­gött pedig óriási gyümölcsös húzódott. Már csak a ház állt a helyén, a kerítés eltűnt, el a ró­zsafák is, ami megmaradt, vadrózsává burjánzott. A gyü­mölcsös nagyobbik felét elnyelte a falurendezés, kisebbik fele bozóttá dudvásodott, és a termés szabad prédája lett a péró lakóinak, akik vígan élték világukat az országút másik oldalán. Az egyszerűség kedvéért a „dádék" ösvényt tapostak a gyümölcsöshöz, keresztül a nyírfaerdőn, mely már nem is annyira erdőrészlet volt, mint inkább szemét­126

Next

/
Oldalképek
Tartalom