Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

vagy a világ közepe, és hogy mindenkinek megvan a saját •baja. Ez a jó néni például egész éjszaka nem fog aludni miattad. Bezzeg neked nem fáj az ő öregsége! Ugye? Mert te cinikus mai fiatal vagy. Az vagy bizony! No, fújd ki szépen az orrod, töröld le a könnyeidet, majd csak lesz valahogy... Még sose volt úgy, hogy ne lett volna valahogy. Nézz inkább körül, nem veszed észre, hogy helyzetedben mennyi a romantika? Valóban! Isteni mezőszagban úsztam. Az árkon túl buja zöld pázsitszőnyeg terült el, kedvem lett volna meghemperegni benne, mintha egyes-egyedül volnék a világon. Ettől a gondolattól a szívembe nyilallt, mert eszembe jutott, hogy tényleg egyedül vagyok a világon, holott én szívesebben lettem volna kettesben Ivánnal. Hallgattuk volna, hogyan muzsikál a csend ... Ezektől a gondolatoktól fájni kezdett a szívem, elővettem hát a vajas kenyeret, hadd enyhítse a sajgó érzést. Még jó, hogy nem sikerült Csiri mamáját lebeszélnem az uzsonnáról. Erőszakkal dugta a tasakomba. Igaz, engem meg arról nem sikerült meggyőzni, hogy Kondorfalvára nem kell annyi holmi. Anna mama is mondta: Minek oda az a sok rongy? Talán ha nem így mondja, vagy legalább nem ő mondja ... Csak azért is elhoztam mindent. Mert én Kondorfalvát falusi majálisnak képzeltem. Hullámzó búzamezők, nyári andalgás a folyóparton ... kultúrházavatás ... dal- és táncünnepély... Hát igen! Ez is van, biztosan van ez is, de előbb el kellene jutnom az ördögárokig, két malomig, megkerülni egy temetőt, vagy pedig legyalogolni néhány kilométert a poros országúton. Miközben így meditáltam (és táplálkoztam), elkarikázott mellettem néhány biciklista, tovapöfögött egy-két motoros, benzinbűzt rondítva a romantikámba. Gyalogosok is jöttek arra, akik falusi szokás szerint megsüvegeltek. Volt olyan, aki azt hitte, autóbuszra várakozom a Kondorfalvát jelző tábla alatt. — Csak négykor jön a legközelebbi — kiáltotta felém. 119