Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

megy. De ha már így esett... velünk tarthat az Ördögárokig. Ott mi majd megmutatjuk, merre menjen — mondta a bácsi. — És messze van az az izé... az az árok? — No nemigen! Ha ezen a dűlőúton elindul, tízperces gyaloglás után balra fordul, és megyen, amíg elérkezik a malomhoz, de nem a régihez, hanem az újhoz, ott keresztülhalad a hídon, onnét már látható a kultúrház. Ha pedig a régi temetőt is megkerüli, már látja is az iskola tetejét. De nem azt, ahun maga fog tanítani, hanem a másikat ... Megköszöntem az útbaigazítást, bár az egészből csupán annyi jutott el az agyamig, hogy Kondorfalván mindenből kettő van. Malomból, temetőből, iskolából. A néni leintette a bácsit. — Ugyan már, Csúka, hova a fenébe meneszti? Há'iszen, ha egyenesen halad az országúton, hamarabb odaér. — A csomagjaimra nézett. — Ennyi pakkal úgyis megizzad. Tán még a tűsarka is beletörik. — Az már igaz, sok a pakk! — állapította meg a harcsaképű bácsi, akit Csukának hívtak. — No, pedig akkor nem marad más hátra, mint hogy küldünk magáért. Beszólunk a pedellusnéhoz, szalassza az urát vagy Józsikát. A néninek közben más gondja akadt. Közölte is: — Igen fiatalocska maga még, jányom! Hát ez igaz. Fiatalocska voltam, a legjobb igyekezettel sem tudtam volna letagadni, de nem is akartam. — Hajaj, így van ez bizony! — sóhajtott a néni. — Hát így! — os2itoztam gondjaiban. — Nem lehet mindenki öreg. — Akkor csak várjon, mert mi emerre tartunk — mutatott a néni a mezei útra, amelyen nyomban el is indult. A bácsi alig bírta beérni. — Isten áldja! — kiáltotta felém, és loholni kezdett. Néztem, néztem utánuk, a szemem szinte belekönnyezett. Görnyedtek csomagjaik alatt, míg el nem tűntek az első kanyarban. Azután igyekeztem vigasztalódni. Te liba, mondtam magamnak, szokj ad meg végre, hogy nem te 118