Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

III A busz még egyet zökkent, fékezett ás megállt. Kis ideig ülve maradtam, hogy belső szerveim eredeti helyükre kerüljenek, azután szedelőzködni kezdtem. Egy harcsaképű bácsin és egy mádárfejű nénin kívül sporttáska, két bőrönd, kézitáska, átmeneti kabát és esernyő került velem együtt az országútra. (Az utóbbi tárgyak természetesen hozzám tartoztak.) Ott álltunk mindannyian egy tábla alatt, melyre az volt pingálva: Kondorfalva, ám Kondorfalva nem volt sehol. Legalábbis én nem láttam a faluból egy kutyaólnyit sem. Meg is mondtam. — De bizony ott van az, jányom, a domb mögött, a fák között, csak jól körül kell nézni. A templomtorony is kicsúcsosodik. Aihun a... — szolgált készségesen magyarázattal a harcsabajszú. A jelzett irányban láttam is valamit, ha akartam, templomtorony, ha akartam, jegenyefa, de hát nem vitatkoztam, aki odavalósi, az csak jobban tudja, gondoltam. Kiderült, hogy helyesen következtettem. Mire én is odavalósi lettem, addig hosszú és elég rázós utat kellett megtennem. Ha előre sejtem, talán nyomban visszafordulok, mondjon rólam, ki mit akar. így azonban türelmesen válaszoltam a hozzám intézett kérdésekre, tűrtem, hogy útitársaim kikérdezzenek, kiszedjék belőlem, hogy én vagyok az új tanítónő. No persze, ha azt reméltem, hogy ettől kiborulnak, hát nagyot tévedtem. Pillanatnyi csend követte ugyan kijelentésemet, de csak annyi, amíg a néni végigtekintett rajtam, fiúsra nyírt fejem búbjától halásznadrágom széléig, miközben a bácsi útbaigazított. — Hát bizony, lelkecském, ráért volna a következő megállónál kiszállni, mivelhogy a busz éppen az iskoláig 117