Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

csomagolni kezdtem, mert csütörtökön kellett elfoglalnom ú] helyemet, mikor a déli postával levél érkezett. Gépírással volt címezve, és miért, miért nem, mindketten tudtuk, hogy ez nem olyan levél, amit közönségesen kapni szoktunk. Anyám belepirult, amíg az ollóért nyúlt, hogy óvatosan felnyissa, összedugtuk a fejünket, úgy olvastuk. Fél óra múlva ment a távirat, hogy új helyemet nem foglalhatom el. Másnap ismét ott voltam a Partizán utcai villában, onnan pedig egy hatalmas új üzembe mentem. Reménykedtem, hogy Kéri velem jön, de aztán láttam, ilyesmi egyáltalán nincs szándékában. iMég csak néhány sort sem írt, hivatkoznom sem kellett rá, csupán a személyzeti osztályon jelentkezni. Ott már tudnak rólam. Nem mondom, remek érzés volit. Addig még nem éreztem hasonlót. A kevés hivatalos hely közül, ahol életemben már megfordultam, még sehol sem bántak velem így, ennyi előzékenységgel, mint itt. Ezt csak Kérinek köszönhettem. Ez az, amire otthon Bittó bácsi azt mondja, hogy ma már protekció nincs, csak szocialista összeköttetés. Mit bántam én, minek nevezzük, élveztem a helyzetet. Öblös fotelba ültettek, és pár percnyi türelmet kértek tőlem. Egy jóképű fiatalember aztán kérdőíveket adott át, — Hiszen csak formaság az egész — s cinkosán kacsintott. — Itt rögtön kitölti az elvtársnő, vagy behozza? — Inkább talán behozom — fontolgattam. — Jó. Nem egészen két hét múlva kell belépnie. Nem kíváncsi leendő munkahelyére? Munkatársaira? — De — mondtam hirtelen kapott kedvvel. — Szívesen megnézném. Odavezet? Lementünk a földszintre, át az udvaron, egy másik épület kapuján léptünk be. — Itt rendel az üzemi orvos is — mutatott kísérőm a jobb oldali üvegfolyosó ajtaja felé, amely mögött fehér padon emberek ültek. Mi balra fordultunk. Nagy kétszárnyas ajtó előtt álltunk meg. — Engedje meg, hogy mielőtt összeismertetem leendő munkatársaival, én magam is bemutatkozzam. Fiedler vagyok. 45