Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

tudunk már egymásról. Ugyan én régebben szerettem volna már egyet-,mást tudni magáról. — Ne mondja. Mióta? — Amióta észrevettem, hogy itt tölti a fél életét. Az ebédet is gyorsan 'bekapja, le sem ül az ismerősök asztalához egy kis tereferére, mindjárt ifut vissza a munkájához. — Slvákon és Krisztinán meg az évfolyamtársaimon kívül alig ismerek valakit. Miről társalogják idegen emberekkel? — Maga nehéz eset. Miért nem kukkant be néha az üzemii klubba? Tudja, hogy létezik ilyesmi? — Hiszen az orrom előtt van, de hogy kik járnak oda és mikor, és mit lehet ott csinálni... — Nam mindent, de sok mindent. Például pingpongozni, sakkozni, sőt táncolni is. Sajnos nem vetnek elég súlyt arra, hogy beszerezzék a legújabb csacsacsa lemezeket. — Maga csaesacsázik? — Na, csak úgy, szolidan, a népi demokráciánk megengedte keretek között. Megtanítsam? — Aligha sikerülne. Nekem ezen a téren túlontúl sok pótolnivalóm akadna. Nem hogy csacsacsázni, de még charlestonozni, rumbázni, sőt tangózni sem tudtam soha, hogy a többiről ne is beszéljünk. Egyedül a csárdást és a keringőt ismerem, még iskolás koromból. — Érdekes példány maga. — Kár lenne értem, ha itt elvéreznék? Egy különös állatfaj halna !ki velem, úgy gondolja? — Meg fogjuk menteni az utókornak, ne féljen. Már itt is a doki. Átmentünk a másik szobába, Virsik éppen akkor vetette-le a kabátját. Fáradtan mozgott, mintha favágásról jött volna. —• Máris egy páciens? Hát magával mi történt? Pálos elvtárs, nem hagytam tegnap maguknál az öngyújtóimat? Míg nézte a kezemet, arra gondoltaim, hogy most már a nevét is tudom. Legalábbis az egyiket. Nem jutott eszébe, hogy bemutatkozzék. Keresgélt, aztán beszólt, hogy nem találja az öngyújtót. Az orvos szelíd kis káromkodást eresz57