Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

tett meg, és már a negyedik kapcsot mélyesztette a húsomba. — Kész. Még bepólyázom, aztán ha vérmérgezést nem kap, (hamarosan rendbe jön. Valószínűleg egy kis láza is •lesz majd. Kiírjam a mai napra? — Nem, inem muszáj. — Hol dolgozik? — Itt a műszaki könyvtárban. — Akikor a bal kezét mellőzheti munka közben, nem? Na, most még diktálja be az adatait. Leült, írta, amit mondtam, közben vártam arra, hogy a fekete fiú bejön, de csak a nővér (érkezett lihegve, mert már valamicskét ikésett. Csinos lány volt, a haja vörösesszőkére festve, a szeme 'barna. Az orvos lelkemre (kötötte, hogy másnap is jelentkezzem, de ha a hónaljmirigyekben duzzanatot észlelnék, érzékeny lenne a nyomásra, akkor azonnal jöjjek. Krisztina és a doktor ugyancsak azzal a ikérdéssel fogadtak, hogy mi történt. Elmondtam. — És ezért van ilyen jókedve? — kérdezte Krisztina. — Jókedvem? — néztem rá. — Mosolyogva jött be, mintha legalábbis ... szóval .semmi esetre sem úgy, mintha operációról jönne. Bementem a szobámba, és leültem a helyemre. Tehát mosolyogtam. Miért mosolyogtam, mire gondoltam? Igen, a vadászkalaposra meg Zolira. Rájuk gondoltam, mert valahogy most megint olyan érdekes lett ^körülöttem a világ. Olyan kellemesen, izgatón érdekes, mint az ő idejükben. A fekete. A fiúra gondoltam, és most tudtam, hogy .mosolygok. Három napon át mindennap meg (kellett mutatnom a kezemet, aztán már csak (minden harmadik nap. Három hét után lekerült a kötés. Minden egyes alkalommal vártam, hogy találkozom a f siketével, és minden egyes alkalommal csalódtam. Egyszer a nyitott ajtón belestem a szobájába, de nem volt ott. A következő ajtón, a fogorvosi rendelő ajtaján lépett ki, valamit tartott a kezében. Köszönt, mosolygott, leült az asztalához, és akkor a szép, festett hajú nővér be58