Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út
Az idegen
róluk, könnyebben elkerülhetem viselkedésemben az esetleges hibákat. Ondrusné feketekávét adott, és felszólított, hogy nevezzem csak Margit néninek. Éreztem, ezt kitüntetésnek szánja. — Kedves elvtársnő — szólalt meg erre Fiedler is —, maga egy kicsit merev, ne haragudjék, ezért én kérem meg, szólítson engem is Lacónak. A barátkozás te-hát elég gyorsan ment, nem is volt kedvem ellenére. Csak annak nem örültem, hogy Kértről kezdtek kérdezősködni, roppant érdekelte őket, milyen kapcsolatban vagyunk vele. Nem voltam hajlandó kíváncsiságuknak eleget tenni, néhány futó szóval elmellőztem az ügyet. — A sógorom, Laco apja — mondta Ondrusné, azaz Margit néni —, sokat szenvedett, és konoentrációs táborban pusztult el. Lacőt -meg a húgomat szerencsére egész háború alatt sikerült magamnál tartanom. Ez a közlés talán biztatás akart lenni, hogy -én is többet beszéljek Köriről, de nem volt kedvem, mert még mindig szégyenkeztem amiatt, ahogy megrohantak. Ahhoz pedig nem értettem, hogy olyan szépen retusáljam a tényeket, mint anyu. Tagadhatatlanul izgatott voltam, amikor másnap beléptem az üzem kapuján. Egyenesen munkahelyem felé tartottam, és mikor becsuktam magam mögött az ajtót, egyedül voltam a szobában. Egy másik, kisebb helyiségbe is nyílt ajtó, bekukkantottaim, de az is üres volt. Nem örültem, hogy én vagyok az első. Leültem a kis asztal mellé, és vártam. Az órámon lkét perc híján hetet jelzett a mutató. Azonnal itt kell lenniük. De hét óra is elmúlt, öt, majd tíz perccel, és még .mindig egyedül voltam. Hát így lehet késni? Fél nyolc felé hallottam megélénkülni a folyosót, és be is lépett -egyszerre a doktor is, meg Krisztina is. Helyet foglaltak az asztaluknál, én pedig ültem, -és vártam, hogy adnak valami munkát. Dolgoztak, közben beszélgettek, mintha ott sem lettem volna. Percről percre jobban bántott a helyzet, elhatároztam, hogy kilencig várok, ha adadig sem történik semmi,, szólni fogok. Legalább azzal telt az idő, hogy figyeltem az órámat. 4" 51