Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

Akkor, az utolsó héten rontott be hozzám anyu a sötétkamrába egy újságot lobogtatva. Ebből a szokatlan elővigyázatlanságból rögtön tudtam, hogy nagy horderejű dologról lesz szó. Úgy is volt. Anyu /kihúzott a sötétkamrából, aztán a lapot elém dobta a kisasztalra. Kezét csípőre tette, csak fejével bökött az újságban levő kis kép felé. — Na, ki ez? Hangja diadalmasan csengett, és én meresztgettem a szememet, de hasztalan, nem ismertem rá a képen látható férfira. Csak a fejem ingattam, hogy nem tudom. — Igazán nem ismersz rá? — bosszankodott anyu. Várt még egy ideig, aztán lassan, hatáskeltően tagolta: — Amint olvashatod, Kéri László országgyűlési képviselő, és nem más, mint a mi régi karácsonyi látogatónk. Még most sem emlékszel? Mikor szegény apád Kékesen volt a sebesülésével, levelet hozott tőle. No? Felmerült előttem a feledésből az idegen arca, és úgy találtam, hogy valóban van hasonlóság az emlékezetbelli és az újságban látható kép között. Magamtól eszembe nem jut, ha fél évig nézem is egyfolytában. Akkor este anyu kifejtette előttem, hogy nem megyek sehová sötéükamrarabnak, rám sokkal ragyogóbb jövő vár. Ebbe még szívesen bele is egyeztem volna, csak az nem volt ínyemre, hogy másnap reggel üljek vonatra, 'keressem fel Kérit, hivatkozzam arra a ikarácsonynapi délutánra, és kunyeráljak ki egy testhez szabott állást. Azaz, ahol jól fizetnek, az ember mégsem kopik >el a munkában, sőt még bizonyos befolyásra, bennfentességre is szert tesz. Anyu remekül tudott festeni szavaikkal, s amíg beszélt, szédültem a ragyogó lehetőségektől, csak ha a másnapi útra s a rám váró feladatra gondoltam, keseredett meg a szájam íze. Hiába tiltakoztam, még sírtam is, anyám hajthatatlan maradt, élhetetlennek szidott, s fenyegetett, hogy nem törődik többé velem. Ha már az én egyéni érveim semmisek előtte, próbáltam egészen ésszerű indokokkal hatni: 41