Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

A keskenyebb út

— Hogy ment a munka ma a rendelőben? — A hangjában nem volt gúny. — Elláttam a betegeket. Gizi Ideges volt, érthető. Tudni akarta, mi történt tegnap köztünk. Megmondtam neki, hogy a döntést rád bíztam. — Nem találhatta ezt valami túl szolidárisnak a részedről. — Ügy gondolom, ha furcsán hangzik is a pillanatnyi körülmények között, elsősorban neked tartozom szolidaritással. — Akkor majd délután beszélgetünk. — Lerázta asztalkendőjét,, és felállt, hogy leszedje az edényt. Mire Dénes hazajött a betegektől, ő már megszokott helyén ült, maga alá húzott lábakkal, kezében egy Maugham-könyvvel, de nem igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha buzgón olvasna. Dénes leült vele szemben. Ugyanúgy ültek, mint előző nap. Mintha nem telt volna el azóta huszonnégy óra. — Nem fogok védőbeszédet tartani, Luci. Azt meg kell azonban mondanom, hogy egy házasság erkölcsi tartalmát szerintem semmi esetre sem a fizikai hűség adja meg. A mi házasságunk kisiklott, tartalomról már alig beszélhetünk. Egyedül voltam, Luci. Nagyon egyedül. — Mind a ketten egyedül voltunk. Hogy miért? És hogy kezdődött? Ki a hibás? Erről már annyiszor beszéltünk, és annyiféle hangnemben. Igazán nem fogjuk újból feltenni a régi lemezt. Akkor egy hirtelen mozdulatától a Maugham-könyv leesett. Koppant a parketten, mindketten utána néztek. Dénes lehajolt és felemelte. Eléje tette az asztalkára, de akkor már szétfolyt szeme előtt a borítólap képe és betűi. Pedig egyáltalán nem akart sírni. Nem, de meghökkenten tapasztalta, hogy a könnyek néha önállósítják magukat. És akkor olyat mondott, amire nem készült, amit a könnyek hozhattak magukkal valahonnét nagyon mélyről. — A mi esetünkben, tudom, még nem is vehető hűtlenségszámba, ami történt. Nincs jogom hozzá, hogy rossz néven vegyem. Nem is veszem, de fáj. Nem tudom, miért, de 366