Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

A keskenyebb út

fáj. Ne érts félre — előkotorta a zsebkendőjét, és kifújta az or,rát, megtörölte a szemét, de a forrás nem apadt el. — Ne érts félre,, nem a hiúság. De fáj, nem tudok hamarjában jobb kifejezést találni. Szégyellte a gyöngeségét, de vállalta. Hallgattak, amíg erőt vett magán, aztán folytatta: — Ha szeretnéd... úgy gondolom, ha további terveid lennének Gizivel kapcsolatban, az leegyszerűsítené a helyzetet. Várt abban a reményben, hogy Dénesnek nincsenek további tervei. Szereted? — kérdezte tegnap. Dénes nem mondta, hogy „szeretem". Ez ébresztett benne reményt. — Semmi ilyesmire nem gondoltam. Csöndesen mondta ezt Dénes, szavainak nem adott semmi nyomatékot. Különben sem tapasztalta nála a legcsekélyebb emóciót sem. Ez valahol a tudata hátterében megrémítette, de nem ért rá most ezzel foglalkozni. Rábízták a döntést, most döntenie kell. — Akkor... nem fogunk nagy ügyet kavarni belőle. Mindnyájunknak jobb lesz. Arra kérlek, ha egy fedél alatt vagyunk, és amíg egy fedél alatt vagyunk, ezt ne csináld. Ügy gondolom, nem esik különösebben nehezedre egy más, megfelelő helyet találni Gizi részére. És ha... amíg együtt vagyunk ... hiszen van alkalmad máshol... Itt Dénes közbevágott, és valami figyelemre méltót mondott, amit azonban csak utólag tudott felmérni. — De hiszen azt mondtad: fáj. Luci felkapta a fejét, hetykesége visszatért. — Igen, de ezzel nem kell törődnöd. Én sem' törődöm vele, és megnyugtatlak, nem adom át magam semmiféle marcangoló búbánatnak. Bizonyos beidegződések túlélik az érzelmeket és a logikus gondolkodás határait. Ügy gondoltam, én Gizit egész jól tudnám helyettesíteni — zavarba jött —, a rendelőben természetesen. Megvárjuk, míg a dolog fölött kinő az első fű, aztán majd meglátjuk. Dénest láthatólag meglepte ez az ajánlat, de elfogadta. Sosem érdeklődött, ezt hogy Intézte el Gizivel, csak vagy tíz nap múlva ebéd közben tett egy megjegyzést, hogy a 367