Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

A keskenyebb út

tünk már hosszú ideje megszüntetted. Kérlek, gondolkozz, és döntsd el, mit akarsz. — Szereted? — A következő pillanatban már leharapta volna a nyelvét. Mit érdekelheti őt, hogy Dénes szereti-e azt az alattomos barna macskát. — Hát... istenem — kaszált egyet Dénes bizonytalanul a levegőben. Ha azt mondja: szeretem, minden egyszerűbb leitt volna. Hazaköltözik a szüleihez, és beadja a válópert. Akkor nem is fájt volna nagyon. A kaján 'szóbeszédeken, képmutató sajnálkozásokon túltette volna magát. Ötéves kaland. Pont. Talán még a tanulmányaiba lis újra belelkezd. Most ijedten kalimpált a szíve a gondolatra, hogy kis híján ez is megtörténhetett volna. — Dénes — mondta csaknem nyájasan —, az esküvőnkön nem sokat gondolkodtam, de azt hiszem, rosszul tettem. Most, ahogy ajánlottad, csakugyan megpróbálok gondolkodni. És — tette hozzá, miközben felállt — természetesen nem hárítom el a saját felelősségemet. Nem zuhog már úgy, megyek, kinyitom a garázst, és beviszem a kocsit. Megvacsoráztak, lefeküdtek, váltottak néhány szót, de az a feszültség, ami ideges, bántó megjegyzések szelepén át vagy kirobbanó heves szóváltásban talált levezetést, megszűnt köztük. Érezte, és kellett, hogy Dénes is érezze, új korszak kezdődött. Aznap este csodálatosképpen hamar elaludt, de már kora reggel felébredt, és azon nyomban eszébe jutottak a történtek. A nap úgy indult el, mint máskor. Csak akkor rezzent össze kissé, amikor hallotta, hogy megérkezett Gizi. Ha a délelőtt folyamán nyitva hagyta a konyhából a folyosóra vezető ajtót, olykor hallotta Gizi hangját, amint kiszól a rendelőből a várószobába a betegeknek. Ilyenkor az irritáló hang előtt gyorsan becsukta az ajtót. Gondosan tisztította a zöldbabot, öntözte a sütőben a húst, mert az ebédnek nem szabad megsínylenie a tegnapi kis közjátékot, gondolta kesernyés iróniával. És gondolkozott. Megebédeltek. 365