Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

— Jó, die remélem, ikapsz túlórapénzt? — Nem — feleltem dühösen, és csaknem lecsaptam a kagylót. Túlórapénz! Jellemző. Vajon mit szólna hozzá Józsi, ha megtudná, hová készülök? Biztos voltam benne, hogy ez sem változtatna a szándékomon. Fél inégyre beborult, szél kezdett fújni. Az országúton olyan por kavargott, hogy kétszer lis meg kellett állnunk, mert egyáltalán nem lehetett látni semmit. Egy kicsit dideregtem, Félix rám borította a zakóját. Kellemesen melegített, az ő melegével. Nem sokat beszéltünk az úton. Végül célba érve kiszállítunk. Az első nagy esőcseppek akkor hullottak le éppen, a néhány métert a csárdáig futólépésben tettük meg. Az egyik asztalnál négy siheder ifiú sörözött. Az lablak mellett ültem, és néztem a viharzó záport, amely még édesebbé tette a benneim lakozó nyugalmat. Magam helyén egyszerre Icát láttam, amint a teljes biztonság érzésével néz ki az alblakon, a kis kávéházi asztal másik oldalán pedig Józsi ül vele szemben. Ha imost Józsi ugyanúgy betoppanna lide, vajon mit érezne, mit gondolna, hogyan viselkedne? Felix szívta a 'Cigarettáját, és ő is az esőt bámulta. Az udvaron egy ócska hordó állt, az oldalán valami zsíros, fekete folyadék nyomai. — Kedvem lenne kinyomozni, nem mazut volt-e benne — böktem az ujjammal a hordó felé. — De hát hogy kerülne ide? — Persze, maga mazutot ad el, Gigi. És hogy megy mostanában az üzlet? — tréfálkozott Felix. — Ne higgye, hogy mert ez imár az utolsó, végsőkig kimerített olajmaradék, unalmas vele foglalkozni. -Hány emberrel köt -össze engem ez a mazut! Csak egy dolog nem tetszik nekem. De hát ez unalmas — szakítottam félbe magam. — Nem, nem. Csak mondja. Elhittem Felixnek,, hogy Igazán érdekli a téma. — Irtó olcsón adjuk. Mélyen a világpiaci ár alatt, és semmit sem tehetünk, mert az osztrákok az egyedüli vevőink. Ha ők nem 'veszik meg, a nyakunkon marad, tehát 221