Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

Németországban. Ennyit ismerek a kontinensből. Itt most vagyok először, és nem (kerültem imlég itteni emberekkel olyan kapcsolatba, hogy rajtuk keresztül jobban megismerteim volna az országot. — Hát erre én rossz alany vagyok — mondtam keserű meggyőződéssel. — Mert az országot én sem ismerem. De ne higgye, hogy ez tipikus. Náluník sokat jönnek-mennek, utaznak az embereik, most már külföldre is, csak én valahogy .. . És elkezdtem neki mesélni a gyermekkoromról, otthonomról, iskolás éveimről, a háborúról. Elmondtam, hogy anyám milyen vasakarattal irányította életemet, Kéri útján hogyan jutottam be az üzembe. Rég elmúlt dél, mire eszembe jutott, hogy az órámra nézzek. Szaladt velünk a Ikocsi visszafelé. Mielőtt hazaértünk, Felix tett egy ajánlatot. — Ne feledje, hetenként nyolc érára kölcsönözték magát. Előreláthatólag nem ilesz szükségünk ennyi tolmácsolásra. De ha megteheti, és kedve van hozzá, azt az időt mással is eltölthetjük. Beül hozzánk, és nyugodtan átnézheti az angol lapokat. Ha Időm engedi, megint elbeszélgetünk. És legyen nyugodt, ez nem visszaélés, hiszen az üzemnek lesz így nagyobb angol tudású alkalmazottja. Szépen hangzott, túlságosan is szépen, de hát mit törődik ő velem? Mindenképpen küzdöttem az ellen az egyszerű magyarázat ellen, amely csábított. Legegyszerűbb lesz, ha megkérdezem. — Maga nagyon figyelmes és jó hozzám, mérnök úr. De (fogalmaim sincs, mivel érdemeltem ki. Megint az a csodálkozó pillantás. — Ne túlozza el a dóig ókat. Látom az érdeklődését. Látom az igyekezetét, amivel a nehézségeket hárítja el, csak egyvalamit nem látok. Nem látom a bátorságot, a könnyedséget, amely természetesnek veszi kinyújtott keze mozdulatát. — Lehet, hogy nem is tudok valójában akarni, és lehet, hogy ez hiba. De 'szükség van azokra az embereikre is, akik meghajolva más akarata előtt, engedelmeskedni tudnak. Nem? 204