Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

— Én tudok egy kicsit angolul, jöjjön, kérem, velem, majd mindent megbeszélünk. A mondat második felébe beleizzadtam, de igazán roszszul csak akkor kezdtem érezni magamat, amikor az angol csak nézett rám, és láttam, nem egészen érti, mit mondok. Klári és Nelli szeme kíváncsian járt köztem és az angol között, mintha valami nagy felsülést szimatoltak volna a levegőben. A tekintélyemet kellett megmentenem. — Jöjjön, jöjjön — léptem az angolhoz,, sőt uram iboosá', még arra is rávetemedtem, hogy megmarkoljam, a könyökét, és úgy toljam az ajtó leié. Mintha csak most fogta volna fel, hogy anyanyelvén szólnak hozzá, megkönnyebbülten elmosolyodott. — Hogyne, megyünk, majd tolmácsolni fog. — Klárinak és Nellinek visszakiáltott: — Viszontlátásra! — azzal kinn voltunk a folyosón. örültem, hogy becsukódott mögöttünk az ajtó. Hozzáláttam a szükséges magyarázkodáshoz. — Nézze, mérnök úr,, én nagyon gyengén beszélem az angolt. lEddig fordítottam, az pedig egészen más. Kérem, beszéljen lassan és arti'kuláltan, akkor talán megértem. — Értem, értem — mosolygott. Egész boldog lettem. Pálóc néni jutott eszembe, akivel valamikor, nagyon-nagyon régen, egy rég letűnt korban, ifjúságom idején társalogtam utoljára angolul. Mégiscsak el kellene járnom angol filmekre itt-ott, villant késői megbánással eszembe,, de aztán arra gondoltam, hogy a zömét azoknak is szinkronizálják. 'Dillworth elmondta, hogy Majerčíkot, az osztályvezetőt kereste, de valami értekezleten van. Azzal még németül úgy-ahogy meg tudja magát értetni. Ott mondták, hogy a kétszázhetesben valaki tud angolul. Nyeltem egyet. — És tulajdonképpen miről van sző? A folyosón jöttek-mentek, és mindenki vetett ránk egyegy pillantást. Ez nagyon zavart, nem tudtam jól odafigyelni az angol mérnök szavaira. Elindultunk le a lépcsőn, majd keresztül az udvaron a polietilén-részleg felé. Közben megtudtam, hogy Dillworth 180