Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

újból. Hallottam, amint felkönyököl az ágyban, és felém hajol. — Gigi? — Tessék. — Arra, ugye, emlékszel, hogy akkor délután, ahogy hazafelé jöttünk, kérdeztél tőlem valamit? Egy ideig várt, s hogy nem feleltem, kelletlenül és bátortalanul serkentette az emlékező tehetségemet: — Valamit az ... Icával kapcsolatban. Emlékszel? — Hogy szakít ott ále vele. Hangom tárgyilagos volt és hűvös. Józsi, úgy vettem észre, megkönnyebbült, mert végre beszélhetett, amiről akart. Magamban izgatottan vártam, mit fogok hallani. — Azt feleltem: igen. — Nem mondtál igazat? — De. Igazat mondtam, Gigi. Csak imég talán mást is kellett volna mondanom. Amit akkor nem említettem, mert... talán megérted, olyan nem szívesen beszélek erről. De azóta gondolkoztam a dolgon. A teljes igazság ugyanis az, hogy vége köztünk annak, ami volt, de még néha könyörög, hogy találkozzunk okvetlenül, mert fontos közölnivalója van. Ismered ezt... Nehezen tud belenyugodni. (Néha engednem kell, de mindig csak nyilvános helyen, rövid időre ülök le vele. Meglepett a vallomás, és meg is hatott egy kicsit, mint mindig, ha Józsi őszinte volt. Sajnos ritkán fordult elő. — Kár, hogy merni mondtad, Józsikám ... Megérezte hangomon a melegséget, mert átnyúlt hozzám, és megfogta a kezemet. Így feküdtünk ott, egymás kezét fogva, és többé nem szóltunk. Oly szép volt, oly boldogító egymásba kulcsolódó ujjaink beszéde, hogy szavakkal inem tudtam volna annyit mondani. Ö is hasonlóan érezhetett. Nem látszott többé minden annyira reménytelennek. Mélyen és sokáig aludtam. Mire felébredtem, nem volt a lakásban senki. Jókedvű ébredés volt. Elképzeltem, amint a három férfi lábujjhegyen, suttogva jár, vigyázva minden mozdulatukra, hogy zajt ne csapjanak. Az én két élénk, han165