Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

Eng ed e lm esk ed te m. — Holnap már remekül fogja magát érezni, holnapután pedig haza is iküldjük. Sajnos, neim úsztam meg mindent lelki fröccs nélkül. Másnap reggel az orvos — bizonyára kötelessége volt — eléggé kitartóan faggatózott a gázömlés körülményei felől. Megközelíthetetlen maradtam. Baleset, amilyen ezer és ezer előfordul. Fáradt voltam, elszundikáltam, a zubogó, kifutó víz eloltotta a lángot. Be kellett érnie ezzel a válaszszal, de mintha nem elégítette volna ki egészen. Még kellemetlenebb volt, amikor Józsi jött. Nem mert kérdezgetni, firtatni semmit, hiszen akkor okvetlenül felmerül az ő felelőssége is. Természetes, hogy csak a véletlent tartotta a baleset egyedüli okának. — Rettenetesen ránk ijesztettél, Gigi! Tegnap este nem mentem

1 el addig innen, míg az orvos szavát nem adta, hogy ... A hangja elcsuklott. Nem kételkedtem benne, hogy valóban féltett, de hát ez nem tudott meghatni. Gyűlöltem, ugyanakkor örültem, hogy láthatom, bár egyik érzés sem töltött el túlságosan, csak halvány visszfény gyanánt pislákoltak bennem. — Ha a gyerekeiket láttad volna ... Megmozdult bennem valami, és fájni kezdett, de megint olyan furcsán,, távolról. — Megnyugodtak már? — Valamennyire. Megígértem nekik, hogy holnap hazaviszlek. Holnap hát hazamegyek. Tűnődve néztem magam elé. A szomszédok jutottak eszembe. — Józsi, nem szeretném, ha az emberek a házban valami butaságot suttognának. — Attól ne félj — sietett megnyugtatni —, olyasmire nem is gondolhatnak ... Ismertem annyira, hogy észrevegyem jól leplezett zavarát. Egy ideig hallgattunk. Engem inem érintett kínosan ez a csönd, ő egymásba font ujjait morzsolgatta, s ez nekem eleget elárult. 160