Tóth László (összeáll.): Hívebb emlékezésül... – csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveiből, 1945-1948

„Hívebb emlékezésül...” (Tóth László)

elköszöntek. Azóta sem akadályozták semmiben működésemet, csupán Kolínban nem engedélyezték az istentisztelet tartását az ottani magyarok nagymérvű szökése miatt. Ezeket később részben visszavitték munkahelyeikre. Híveink csehországi helyzetével kapcsolatban jelentős esemény Miřejovský János csehtestvér lelkész két cikke.

1 Május elején meglátogatott tíz magyar református gyülekezetet Csallóközben, s ezen körútja alkalmával meggyőződött a magyarság siralmas helyzetéről. Két cikkben számolt be tapasztalatairól, amelyekben őszintén, becsületesen tárta fel a cseh protestáns közvélemény előtt helyzetünket. Ez volt az első eset, hogy a magyar ügy mellett valaki nyilvánosan szót emelt. Az egyik cikk tudomásom szerint magyar lapban is megjelent,

2 s ezért bővebben nem foglalkozom vele. Véreink helyzete külsőképpen lényegesen nem változott. A hónapok múlásával reményeik azonban erősödnek a hazamenetelt illetőleg. Az egy esztendőből mindig kevesebb hiányzik, s számítanak arra, hogy ez valami változást hoz szomorú sorsukban és haza vagy Magyarországba mehetnek. A lakosságcsere egyébként is megmozgatta a kedélyeket, mert sokaknak közeli hozzátartozója, rokona költözött át az új hazába, s bennük is felébredt újult erővel a szabadulás vágya. Különösen az esik nekik rosszul, hogy akik megtagadva magyarságukat reszlovakizáltak, mindenüket átvive odaát vagyont kaptak, addig ők hűek maradva magyarságukhoz, szolgaságban kell hogy éljenek. Nehéz őket ebben a tekintetben megnyugtatni. A hazamenetellel kapcsolatban felmerül sokakban az a kérdés, hogy mire mennek haza? Házukban idegen van, mindenüket elkótyavetyélték, ha haza is mehetnek őszszel, télen vagy tavasszal, miből élnek az új termésig, vagy azután is? Csehországban csak megvan a mindennapi kenyér, ha fekete és keserű is, de legalább emberileg biztos, otthon azonban ez sincs meg azoknak, akiknek nem maradt valakijük vagy valamijük otthon. Egyébként a cseh gazdák közül sokan mondják, hogy a nyári munkák elvégzése után elbocsátják a magyar munkásokat, mivel nincs szükségük rájuk, s a gyenge termés miatt fizetni sem tudnák őket. Többekkel beszéltem, akik úgy gondolkoznak, hogy egy évet kivárnak abban a reményben, hogy kevés ingóságukat - ami még megmaradt - és ingatlanukat megmenthetik, ill. visszakapják. Ha azonban ez a reményük nem válik valóra, mindent veszni hagynak és átszöknek Magyarországra. Ha szolgálni kell, inkább ott szolgálnak. A hazamenetel és a vagyonuk sorsa egyébként most is a legjobban foglalkoztatja őket. Érthető is, mert kemény, megalázó iskolán kell keresztülmenniök. Egy esetet ismertetek mutatóba. Gazda András, garamszentgyörgyi származású 47 éves, jelenleg a Prágától északra fekvő Dubái járásban egyik nagybirtokon dolgozik. 1940-ben gyomorfekélyre operálták, a fekély azonban kiújult kétoldalt úgy, hogy emiatt nyugdíjba küldték a múlt év őszén, mint munkaképtelen, rokkant embert (uradalmi csősz volt) a betegsegélyző révén. Felesége múlt ősszel hat hétig feküdt a lévai kórházban isiásszal, csak bot mellett tud járni, fürdőbe utalta a betegsegélyző. A deportálás alkalmával őket is 212