Tóth László (összeáll.): Hívebb emlékezésül... – csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveiből, 1945-1948

„Hívebb emlékezésül...” (Tóth László)

gyénk ezt a kérdést ideiglenesen úgy oldotta meg, hogy mint missziói lelkészt, engem bízott meg az ottani munka végeztével az adott keretek és lehetőségek közt. Ezt a munkát ez év január elsején kezdtem el és azóta végzem. Munkámról az alábbiakban adok rövid ismertetést: a) A Cseh- és Morvaországban lévő híveink számát csak megközelítőleg tudom megállapítani. Tudomásom szerint 40 gyülekezetünkből költöztettek át kisebb-nagyobb számban családokat. A rendelkezésemre álló adatok szerint egy-egy gyülekezetből átlag 30 családot hoztak el. A családokat átlagban 4 fővel lehet számítani. Ilyen módon tehát egyházmegyénkből 1200 család van a történelmi országokban, vagyis kb. 4800 személy. Ha ehhez a számhoz hozzáadjuk még a nem csekély számban ott élő önkéntes munkásokat, akkor ezzel jóval 6000 felé emelkedő számot kapunk. Mivel azonban más egyházmegyékből is vannak ott híveink, s azoktól sem tagadhatom meg a szolgálatot, könnyen megérthető, hogy ennek a munkának egyetlenegy ember nem felelhet meg. b) A híveink helyzete általában elég nehéz, még ott is, ahol nincs különösebb baj. Eltekintve attól, hogy a kényszerű távozás, az anyagi veszteség, az ottani szolgai állapot, a bizonytalan jövő mindegyik lelkére ránehezedik, a munka sok, sokat kell dolgozni, különösen a nőknek. Viszont a fizetés aránylag csekély. Ehhez járul sok helyen a munkaadó durvasága, kapzsisága (elvonja a fizetést, sokat dolgoztat stb.) különféle megrövidítések (pl. ruha-, cipőjegyet nem akarnak adni), ami bizony sok keserűséget okoz az amúgy is zaklatott lelkiállapotban lévő testvéreinknek. Súlyosabb azonban ott a helyzet, ahol nincsen munkaképes kenyérkereső. Vannak öregasszonyok, kiskorú gyermekek, idős, rokkant vagy súlyos beteg családfők kereső családtagok nélkül; ezeknek nem akarnak kommenciót adni. 5-6-7 koronás órabérből kell megélniök, ha tudnak dolgozni a betegségük miatt. A legtöbb esetben az orvosi segítség sem kielégítő. A hazulról vitt élelem már sok helyütt fogytán van, s így az ilyen családok szomorú jövő elé néznek. Helyüket el nem hagyhatják, haza nem engedik őket, ahol megélhetésük biztosítva volna, tehát kénytelenek ott vergődni, amíg sorsuk valamerre fordul. Sok helyen mozgási szadságukban is korlátozva vannak. Engedély nélkül nem mehetnek el a szomszéd faluba sem. Van eset rá, hogy még istentiszteletekre sem engedik el őket. Mindamellett nem esnek kétségbe, és a legtöbbjük zúgolódás nélkül viseli nehéz, megalázó sorsát, és bíznak abban, hogy Isten meghozza e megpróbáltatásuk végét. c) Ebből a helyzetismeretből önként adódik az én munkaköröm és feladatom. Mindenekelőtt érintkezésbe kell lépnem velük. Tudtukra adni, hogy van, akihez bajaikkal, panaszukkal fordulhatnak. E célból minden család részére, amelynek megkapom a címét, körlevelet küldök. Ebben vigasztalást és a szükséges tudnivalókat közlöm a számukra. Sok olyan megható levelet kapok, amelyben azt írják, hogy könnyezve olvasták a hozzájuk küldött sorokat. Első ízben 500 körlevelet küldtem szét hozzá202