Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Mindenekről számot adok - IV. Bécs és Sztambul két tüze közt (1595-1685) - 3. Ipoli Pásztó falu pelikánja

az Ipolypásztót is magába foglaló drégelypalánki református egyházmegyét! A XVII. század közepén még tizenkilenc anyaegyház tartozott hozzá; a következő évszázad második harmadát azonban már csak öt (!) élte meg. Nem csoda: 1673 szeptemberében a pozsonyi vérbíróság Hont megyéből tizenkilenc prédikátort idézett maga elé. Valamennyiüket kegyetlenül megkínozták. Kettejük — a rakoncai és a kormosói pap — a tüzes vassal megbélyegzett, evezőpadhoz láncolt, rendszeresen korbácsolt, szenvedéseit ritkán túlélő gályarab sorsára jutott. Hogy Üjvári István és Sallay János miként kerülte el társai sorsát, nem tudható. Föltételezhetjük, hogy a vértörvényszék idejére, 1673-ra Újvári vagy elhunyt, vagy pedig távozott a megyéből; illetőleg, hogy Sallay akkor még nem telepedett meg falumban. Megmenekülésük másik magyarázata az lehet, hogy hozzájuk nem ért el a bécsi sas ragadozó karma — TJjvár eleste, 1663 után falum állhatott török hódoltság alatt is. 3. IPOLI PÁSZTÓ FALU PELIKÁNJA A Bécs és Sztambul malomkövei között őrlődő vidéken a század második harmadára erősen megbomlott a rend. A büszke nemesi vármegye parasztvármegyévé fokozódott le: az alispán jobbágyok, falusi bírák által szedette az adót. A vármegye élére a jobbágyok jelöltjei közül parasztkapitányt nevezett ki; melléje a kisebb közigazgatási egységek, a hadnagyságok hadnagyokat állítottak, akik mellé a falvak fegyveres tizedeseket osztottak be. A fegyveres, önvédő jobbágyszervezet törekvése az volt, hogy a hadak dúlta vidéken úgy-ahogy fenntartsa a rendet, üldözze a kóborokat, zavarosban halászókat, fosztogatókat, „latrokat", védelmet nyújtson a Wesselényi-összeesküvés után elbocsátott, zsoldjukból kikopott magyar végvári vitézek erőszakos foglalásai és a török rajtaütések ellen. A század vége felé lehangolóan sivár képet nyújtott Hont. Följegyezték: amikor Gerhard Pál alispán Merci tábornokkal bejárta egyszer a vármegyét, Báttól Korponáig s onnan Vácig és Esztergomig, egyetlen lélekkel sem találkozott. A falvak elnéptelenedtek. Lakóik — hol a török, hol az osztrák, hol 90