Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó
Hazahív a harangszó - IX. "Nincs már szívem félelmére…" - 4. "Nincs már szívem félelmére…"
került. Időpontja hagyományosan délutánra esett. Harangszó adta tudtul, hogy ideje indulni a végső búcsúvételre. Előbb a nagy harang bongott, majd a kicsi zengett föl néhányszor, végül a kettő együttes szava közölte, hogy „bé van harangozva az udvarra". Ekkorra már feketébe öltözött parasztemberek és -asszonyok lepték el a halottas ház udvarát, melynek kapuját ez alkalomból sarkig tárták. Külön csoportba verődött az asszonynépség (ügyelve egyúttal a gyermekekre is), külön csoportba a férfiak, akik úgy helyezkedtek el, hogy közelébe essenek a lelkésznek, akit a zsoltáréneklésben támogatniuk kell. A „beharangozás" után csendítés hirdeti, hogy a pap (a kántortanító s a közbenjáró kíséretében) elindult a halottas házhoz. Megérkeztükkor kezdetét veszi a temetési szertartás első része; a búcsúztató, melyet fel-felzokogva, ráráborulva a koporsóra hallgatnak végig a gyászfelek. A jajszóval siratás, amikor a gyászoló anya vagy feleség, mint falumban mondják „beszéve rítt", szabad rögtönzésben elevenítve föl epizódokat az elhunyt életéből, kettejük kapcsolatáról, a reá váró keserűségekről, szerencsétlen voltáról, az idősebbek szerint a századfordulón még mindennapos jelenség volt. „így köllött csinányi, sivákóva, mer akkor mégszóták, hogy nem siratta meg a halottját". A gyász és a megrendülés hangos kinyilvánítására a két háború között is illett ügyelni; mindazonáltal a „beszélve rívás"-t, főleg túlzásai, a kimerült idegrendszer, bódult fej szülte szótévesztései miatt ekkor már inkább csak parodizálták. Nevetve mesélik az egyszeri asszony esetét, aki jajszóval így búcsúzkodott tökfőzeléket szerető urától: „Jaj, János, János, nem főzöm már többet a tököd...!" Hallottunk az egyszeri emberről is, aki „jó nyéves siratóasszonyt fogadott, hogy sirassa el a halottját, de nem vót éliget mégélígédve vele. Oszt ahugy siratott, igy meghúzta a ruháját, hogy: >ySirassa, sirassa, tetézve lesz, nem csapva!« A búza, a vékába." Ezekből az adomák szintjére süllyedt visszaemlékezésekből is látni, hogy a harmincas években mértéktartóbban viszonyultak már a siratáshoz, visszafogottabban nyilvánították ki fájdalmukat. Egyre ritkábbá vált, majd kiszorult idők múltán a gyakorlatból az az ősi-ősi képzetekre visszavezethető, az állattartó parasztember mentalitásával is szorosan összefüggő szokás, mely szerint becsesebb 475
