Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - VII. "Lakodalom van a mi utcánkban" - 5. Vacsorától hajnalig

A vacsora, mondja nagyapám, „bősígés vót, ha nem is olyan parédés, mint máma". Sütemény, torta helyett a század első harmadában még kását szolgáltak föl. A fölötte mondott rigmusnak már csak a végét őrizte meg az emlékezet: Ne hagyjuk el mink se apáink szokását, A vacsora végin együnk egy kis kását! A fahéjjal, mazsolával cukorral megszórt csemegének főleg a gyerekek örültek. Mivel a kása a vacsora végét jelezte, úgy illett, hogy a násznép tagjai kisebb pénzösszeggel jutalmazzák a szakácsnék fáradozását is. Erre a „kásapíz" szedése nyújtott alkalmat. A kása föltálalásakor a gazdasszony vagy a „futkosó" (vízhordó) bepólyálta a kezét, mintha azt megégette volna, s jajveszékelve panaszolta — vagy helyette versben a vőfély mondta el —, hogy orvoshoz kell mennie, „pízre van szüksíge, hát csak adakozzanak neki". A gazdasszonyok fáradozását azzal is jutalmazták, hogy vacsora befejeztével táncba invitálták őket. A „gazdasszonyok táncá"1 régen többek között az alábbi dudanóta dallamára járták: Nincsen nékem feleségem, de minek is volna nékem? Nem tudnám gondját viselni, csak a lányokat szeretni. Vacsora után aztán folyt a tánc. Már a század elején is a közismert csárdást rophatták; régibb, igazán népi tánchagyomány nyomait ma már nem fedeztem föl. Hont vármegye monográfiájából azonban tudjuk, hogy a XIX. században az Ipoly menti magyarok tánca még a közkedvelt „hontyi kopogós" volt. Lassú ütemű, kurucos zenére járták, hol összeölelkezve, hol meg külön-külön a párok, hangos és pajzánkodó kiszólásokkal: Ipolytól a Garamig, szorídd lábam hajnalig! Ez a hagyomány századunk első harmadára elhalványult. Az éneklés szokása szerencsére szívósabbnak bizonyult. Ahogy 420