Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - I. Bakatörténelem - 2. Idegen országban

gonokat, míg valamelyik kádból ömleni nem kezdett a méz. Felfogtuk, ki mibe tudta, volt, aki a markába. (...) Kurszkban várakoztunk még néhány napig, aztán egy éjszaka elindult velünk újra a vonat. Egy jó hétig utaztunk, mígnem egy Penza nevű állomásra értünk. A Volga menti dombvidéken fekszik. Kiszállítottak bennünket, várakoztunk, nem mondták meg, hogy miért. Penzában kórházba kerültem, megdagadtak a manduláim. Ott látogatott meg a svéd vöröskereszt. Kaptam egy pár bakancsot, egy takarót, egy köpenyt, két konzervet: kávét és kakaót. Ezenkívül tíz rubel kölcsönt. Néhány nap múlva jobban lettem, utazhattam a többiekkel tovább, észak felé. (...) Ezen az úton semmi különös nem történt. Gorkijnál — akkor Nyizsnij Novgorodnak hívták — átkeltünk a Volgán, s elértünk a végállomásig, melynek neve: Kotelnyics. Penza—Kotelnyics: kilencszázhatvan kilométer. Ami Kotelnyicsban várt ránk, csak az utolsó ítélettel hasonlítható össze. Hullott — mit hullott?, ömlött, szakadt! — a hó; égen és földön sodorta az orkán. Fölnézni nem lehetett, telement az ember szeme, szája, füle hóval; de még a zsebeinkbe is jutott belőle. Összegörnyedve ácsorogtunk az állomáson; ott kellett volna maradnunk, de a parancs az parancs: mennünk kellett. Végcélunkhoz, Jaranszkba kellett jutnunk. Kotelnyicstól az százötven kilométer. Szótlanul vonszoltuk magunkat, a kezünk zsebben; ócska, kopott sapkánk nemigen védte a fejet, fület. Rémisztő volt a hideg. Falu sehol. A kísérő őrök éppen úgy fáztak, mint mi. Beállott az éjszaka. Egy magas hótorlasz védelmében megálltunk. Hol vagyunk? A kísérőink se tudták: »Nyeznáju«. Az utat két oldalról hatalmas nyírfák szegélyezték, ezeket is csak homályosan lehetett látni a fergetegben. Kikerestük a legmagasabb hóbuckát, belehúzódtunk, s összeszorulva melegítettük egymást. Aludni nem lehetett, féltünk a fagyhaláltól; csalóka dolog az: kellemes zsibbadtságot érez az ember, mintha csak pihenne... Megértük a reggelt, vánszorogtunk a hótorlaszok között tovább, s utánunk nyom se maradt, befújta a hó. Szerencsére enyhült a szél, s néhány óra múlva egy »gyerevnyá«-ba, faházas faluba értünk. Megmelegedtünk, éjszakai szálláshoz jutottunk. De mi lett volna, ha korábban nem találkozunk 260