Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - I. Bakatörténelem - 2. Idegen országban

Némák a sírjaik — ha vannak s voltak egyáltalán. Helyettük ma már legföljebb a népdal vall arról, mit élt át az a nemzedék: Széles az Isonzó vize, keskeny a híd rajta, Ne menj arra, magyar baka, mert leesel róla. Engedj, pajtás, hadd essek az Isonzó vizébe, Úgyse lesz a háborúnak soha, soha vége. A harctérről szabadságra jönnek a katonák, De sok szőke, barna kislány várja a babáját. De csak minden tizediknek jön haza a párja, Lublin alatt közös sírban nyugszik a babája. Beszélnek a dalok, de hallgatnak a tanúk: azt a mintegy száznegyven férfit, aki épen vergődött haza a frontokról, elvitte gyermekkorom óta — emlékeikkel, élményeikkel, megpróbáltatásaik történetével együtt — a közömbös halál. Élő tanúja annak a nyárnak, annak a kornak egyre kevesebb. Kapva kaptam hát azon a visszaemlékezésen, melyet az 1897-ben született Menyhár János, falum egykori tanítója vetett papírra. Írását — melyet családi használatra szánt, okulásképpen gyermekeinek, unokáinak — rövidített formában és enyhe stiláris módosításokkal abban a reményben közlöm, hogy számot tarthat az egy szélesebb kör érdeklődésére is, van mit mondania a bakatörténelemről, s a század második évtizedének korhangulatáról a mai kor számára is. 2. IDEGEN ORSZÁGBAN „A nyitrai 14. ezredhez hívtak be; rövid kiképzés után Veszprémbe vezényeltek tiszti iskolába, onnan meg 1916 májusában a 21. menetszázaddal az orosz frontra. Egy hónapig tartalékban voltunk, harci gyakorlatokat végeztünk. Jól emlékszem, egyszer kivezényeltek a szomszéd faluba — Szuchodolinak hívták —, hogy keressek szállást a századnak, de nem volt ott egyetlen ép ház se, csak a kémények ágaskodtak az ég felé. Még a pajták is leégtek. A nép föld alatti üregek255