Dénes György: Hajnaltól alkonyig – válogatott és új versek 1952-1981

Falat rögén a földnek

TIÉD A DOMB, AZ ERDŐK LILA ÁRNYA Elkuruttyolta esti imáját a béka, szürkéll a fény a pocsolyákban. Ne csüggedj, lélek! Te sem vagy hazátlan. Ott a hazád, hol a rozoga kerítés állott, ne szégyelld, hagyd ott a szíved néha, tiéd a kunyhó akkor is, ha mállott. Tiéd a füvek dárdái, az eltévedt bogarak, az esó'csepp, ha hólyagosan fölfakad, és elnyeli a föld, a mámoros planéta. Tiéd a domb, az erdők lila árnya, a szikla, amely zuhanásra vágyik, s a vén topolyák leveledző szárnya. Az is tiéd, mi bent szorult, benned él egészen, mi melenget, ha tested néha fázik, a benső táj, mely felsüt a sötétben. Ami eltűnt kint, lelkedben megmaradt, egy ócska gombot, krajcárt is megőriz, jobban, mint hajdan kínai falak. Változhat föld, táj, akad belül még annyi holmi a múltból: megtarthat messzi időkig, s bár szegényes, de sohasem talmi. 1977 126.