A felvidéki magyarság húsz éve 1918-1938 (Budapest. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1938)

Politikai küzdelmek

25 gyűlésben a magyarok éppen úgy, mint a németek, len­gyelek és ruszinok, semmiféle képviselettel nem bírtak. E nemzetgyűlés ugyanis csak a cseh pártok képviselőiből és kinevezett szlovákokból állott. Az 1920. február 29-én 121. szám alatt kelt csehszlovák alkotmány a cseh­szlovák nemzetegység hazug fikcióján épült fel. Két, minden lelki tulajdonságban különböző népet akart közös nevezőre hozni. Romantikust a realistával, agrárt az ipari­val és kereskedőivel, holott nyilvánvaló volt, hogy ez vagy nem sikerül, ahogyan a Hlinka-párt vallotta ele­jétől fogva, vagy pedig a gyengébb behódol az erősebb­nek. Az alkotmányt a legmerevebb centralizmus szelleme hatotta át és a magyarságnak, mint egésznek, semmiféle jogokat nem biztosított. Az 1919. szeptember 10-én Saint Germain-en— Layeben kötött kisebbségi szerződés rendelkezéseit az alkotmányba csak önkényes módosítá­sokkal és kihagyásokkal cikkelyezték be, de még ezeket a rendelkezéseket sem tartották be a magyarsággal szem­ben, amely Csehszlovákia valamennyi nemzetisége közül mindvégig a legrosszabb bánásmódban részesült. A csehek tudatosan úgy fogták föl a kisebbségi véde­lem rájuk rótt nemzetközi kötelezettségét, hogy minden kisebbségi rendelkezés elsősorban a „csehszlovák" nem­zet védelmét szolgálja ott, ahol az helyi kisebbségben van. Ennek legjellemzőbb példája az 1920. febr. 29-én 122. sz. a. kelt nyelvtörvény, amelynek indokolásában megerősítve találjuk azt a hivatalosan letagadott tételt, hogy Cseh­szlovákiában kétféle állampolgár van: az elsőrendű államalkotó és a másodrendű kisebbségi polgár. A nyelv­törvény indokolásában ugyanis ezt olvassuk: „Az 1918. október 28-án 11. sz. a. kelt törvény értelmében a cseh­szlovák nemzetet az új állam államalkotó elemének kel­lett tekinteni." Ezért „a nyelvtörvény nem áll az egyen­jogúság alapján, hanem a csehszlovák nyelv preponde­ranciájának az alapján".

Next

/
Oldalképek
Tartalom