Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény Gábor: Északi magyar szellem

ÉSZAKI MAGYAR SZELLEM hárosodik. Tudásunk csökken, ízlésünk romlik. Szellemi követelményeink elfajulnak. Életstandardunk elproletárosodik, szellemi standardunk leromlik». Vessük össze a komor meglátást ölvedinek 1937-ben közzétett statisztikai mérlegével: «Szlovenszkó és Kárpátalja magyar lakosságának mintegy 75%-a földmíves, a magyar népesség 83.5%-a falun él és ezeknek több mint egyharmada teljesen vagyontalan agrárproletár». A két megállapítást egymás mellé állítva, súlyos társadalmi kórképet nyerünk a felvidéki magyar népcsoport akkori helyzetéről. Szvatkó megállapítja, hogy az általános műveltség és a gazdasági színvonal végzetesen hanyatlik. Tudásban, ízlésben, szellemi követelményekben egyaránt leépül a kisebbségi társadalom, melynek döntő számarányú nincstelen agrárdolgozója van az idézett statisztika szerint. Önkéntelenül is megállapítható, hogy a kisebbségi parasztság pótolhatatlanul kívül maradt az eddigi fejlődés átfogó társadalmi mozgalmaiból. Az «újarcúság», regősjárások, szociográfikus kutatások és kritikai vizsgálódások jellegzetesen középosztályi eszmeáramlatok voltak. Nem értek cl a felvidéki magyar parasztság gyökeréig. Nem tudták magukba olvasztani az agrár és ipari rétegeket. Ez az oka annak, hogy amikor a kisebbségi művelődés élgárdáján a tespedés jelei mutatkoznak, nem áll a középosztály rendelkezésére olyan mértékben képzett agrár és munkástársadalom, mely felszivárgó erőivel biztosítaná a kisebbségi szellem útjának töretlenségét. A kisebbségi irodalom színtézisét még nem foglalták össze. A kérdést nem vázolták fel gazdasági, mozgalmi, művészeti és lélektani vonatkozásban az anyaországi közvélemény előtt. A felvidéki magyarság ma is csak politikai vonalon él a magyar társadalom tudatában, nagyrészt a valóságos képtől eltérő, sallangos-regényes sérelempolitikai színezetben. A felvidéki magyar irodalom történetét ismertetve, ezért tartjuk elsőrendű kötelességünknek a helyi és anyaországi irodalom viszonyának megállapítását, illetve az egyedül helyes értékmérő meghatározását. Az esztéták közül legtalálóbban Duka-Zólyomi Norbert mutatott rá arra a tényre, hogy a kisebbségi irodalom célkitűzéseit és jellegét félreértik. «Tény, hogy a kisebbségi irodalom fontosságát hamisan szokták értékelni — írja 1935-ben. A háború előtti centripetális pesti irodalom mellett megkívántak ugyan egy úgynevezett «házi» irodalmat, de ennek csak formai oldalát figyelték meg. Sajnos, ezt a felfogást örökségében a szlovenszkói magyar kultúrélet is átvette. Kisebbségi létezésünk értelmében akarnunk kell, hogy saját és értékes szellemi életünk legyen. Az itt megjelenő folyóiratoknak, a mi itteni írógárdánknak többet kell saját magukkal foglalkoznia és kisebbségi életünknek több helyet kell szorítania». A megállapításból következik, hogy az új irodalom vizsgálói eljutottak a kisebbség tudat írásainak követeléseihez, amelynek eddig csak a lírában adot hangot a felvidéki magyar író. Merényi 325