Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény Gábor: Északi magyar szellem

ÉSZAKI MAGYAR SZELLEM (1921) és a meg sem indult Madách Szövetség (1922), melynek a szlovákiai és kárpátaljai írókhoz intézett felhívását Darvas János 1922. évi karácsonyi cikkében olvassuk. Az író a székely szellemiséget állítja követendő például a felvidéki magyar írók elé, mert az erdélyiek Kaláka-mozgalma — Darvas szerint — máris összefogta a Székelyföld írástudóit. Az első feladat tehát, megteremteni — Kassa központtal — a Madách Szövetséget s ennek keretén belül megszervezni a sajátos «szlovenszkói magyar nemzeti könyvtárat ». Ezen a nemzeti könyvtáron keresztül az íróegyesület összegyűjtené a kiadásra kerülő szlovákiai magyar kiadványok teljes gyűjteményét. Darvas életrevaló tervezete, sajnos, nem valósul meg, az általános korszellem nem volt eléggé fejlett ilyen természetű kultúrmozgaloin megvalósítására. Az államfordulat okozta szellemi zavar 1924 táján felenged. Az újdonsült írástudók mindinkább belátják, hogy rendszeres kultúrmunka, kultúrpolitika kell a kisebbségi jövendő biztosítékául, az átmentett értékállomány megőrzésére. A kisebbségi politikusok egy része kulturával átszőtt politikai harcot követel, mint a fennmaradás egyetlen lehetőségét. Általános közhangulat a kisebbségi társadalom politikai átállítódása s az idők szellemét hirdeti Sziklay Ferenc 1922-ben tett elvi kijelentése: «Ha a kormányhatalom mást, mint politikai szervezetet nem tűr meg, fel kell használnunk ezt az egyetlen lehetséges módot arra, hogy kultúránkat megmentsük». Ez a felfogás a külön fejlődés végső fázisában odamódosult, hogy a politikai szempont szükségszerű kisebbségi önvédelmi jelenség, de nem minden, csak kiegészítő része annak a széles szellemi szervező munkának, amit a kisebbségi népcsoportok «kultúrpedagógiájának» nevez az ifjú kisebbségi társadalomtudomány. Bellyei László irodalomtörténetének előszavában így látja a kisebbségi kultúrpolitika szerepét: «A kultúrpolitika nem egyéb, mint államilag (ez esetben a kisebbség szellemi irányítói által) intézményesített pedagógia, a tömegek nevelése az egyes kiválók által vagy ténylegesen az uralmon lévő társadalmi osztály vagy nemzet vagy bárminő más emberi közösség szervezett nevelése az egész társadalom számára». Mivel a kisebbségi élet köteles irányítói elvonulnak, vagy egocentrikus, kisátmérőjű rétegműködést fcjetnek ki, a magára hagyott kisebbség nem várhatta tőlük szellemi önállósági harcának elmélyítését. Uralmon lévő társadalmi rétegről kisebbségi vonatkozásban nem beszélhetünk, az embertestvéri és faji közösség kritériuma pedig, amelyről annyit zengenek a korszak poétái (Merényi, ölvedi László, Telek A. Sándor), alaptalan lírai sóhaj maradt és nem indította meg a kisebbségi humánum alapján tömörülő területi szellemarc kibontakozását. Egy évtizeddel később Vájlok Sándor a szakember határozottságával szól a kérdéshez. Kisebbségi kultúrpolitika — szerinte «kulturográfia» — nem egyéb, mint emberanyag, kultúrszervek, kulturális életkörülmények és tradíciók pontos ismerete». A válság öt esztendejében sem tudatos kultúrpolitikája, sem nemzedék301