Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Nyéki Méhes Mózes: Csallóköz könnye és mosolya

NYÉKI MÉHES MÓZES Kántor uram nagyon megszokta a sírva vigadást, ma is nagyokat mulat, de nem titkolja el, hogy ki éljen, ha olykor a csend őreivel találkozik egy-egy múlatás után. Ügy mesélik, hogy azok is vele éljeneznek, mert nem csendháborítás az, lia a borús éjszakába belekiáltanak egy ilyen magyar éljent... SIKERÜLT A VÁSÁR Még a cseh megszállás alatt a magyarok megsanyargatásáról beszélve, azt mondta az én kedves Gazsi bátyám nekem, hogy szent hite szerint minden gonoszságot, amit a magyarok ellen elkövetnek, az égiek egy nagy könyvbe jegyeznek fel, mert el fog jönni az idő, amikor mindezért felelni kell. Az összességi bűnhődés ideje valóban elkövetkezett, az egyéni megtorlásra azonban sokhelyütt nem volt idő a gyors hurcolkodás miatt. Mert valóban sok lelki megbántást kellett elszenvedni a magyarnak, különösen, ha szegény volt. Az új birtokosok vagyoni fölényüket igyekeztek fitogtatni, különösen egy Popladek nevű gazdag telepes, akinek eredetéről hórihorgas sovány volta miatt úgy vélekedett a szomszédja, Süke Simon, hogy az öregapja biztosan szőlőkaró volt valahol Brno mellett. De akármilyen girhes is volt Popladek, már három feleséget koptatott el és így valóban igaz az a mondás, hogy mentül soványabb, antul pogányabb, —- állapította meg Simon. Mindegyik házasságából volt gyerek, ezért is ezek úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. Már minthogy a tyúktojás a pulykatojáshoz, ez meg a galambtojáshoz, de azért egyforma büszke volt mind. Főleg a szeplős Ankába szorult bele nagy gőg és a vele egy osztályba járó szomszédos Süke Veronkának egy reggel tudomására is hozta, hogy ilyen rongyoskönyökű magyarral nem megy együtt az iskolába. Sírva ment haza Veronka, mire a tizennégyéves bátyja megvigasztalta: — Ne sírj Verka, magyar vagy te, ha rongyos is a könyököd, az meg selyemben is cselák. De azért megbosszulom valahogy magam a testvérin, a szeplős Vencelen. A Venceleket nem lehetett ugyanis csak úgy egyszerűen megverni, hanem csalafintaságot kellett még erre is kitalálni, ami nem jött mindig gyorsan. Egyszer azonban mégis csak elkövetkezett az alkalom. Vásárosdit játszottak kettesben Péter és Vencel, a szép patakkavicsok voltak a disznók, alkudoztak, adtak, vettek. A Vencel gyerek egyszer, amint hátat fordít Péternek, hatalmas nyaklevest kapott. — Hogy mertél te engem pofonvágni, Péter? — hördült fel Vencel. — Hogy én-e? Affene jobban tudja, ki vágott pofon ebben a vásári sokadalomban . .. 208