Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Rády Elemér: A felvidéki magyar politika húsz éve

A FELVIDÉKI POLITIKA 20 ÉVE ták állítani az ország más nemzetiségeivel, elsősorban pedig a szlováksággal. Az ezer éves magyar elnyomás meséjével kísérelték meg elvetni a szlovákság lelkében a gyűlölet magvait és propagandájuk során — híven az államalapítás hagyományaihoz —, nem riadtak vissza a durva történelemhamisítástól sem. A divide et impera elvének végrehajtása egyébként a húsz éves csehszlovák államiság történetén vörös fonálként húzódik végig. Ugyanekkor természetesen gyors ütemben igyekeztek megvalósítani az egész Felvidék csehszlovákosítását. A városok magyar jellegét is meg akarták változtatni. Eltüntették a városokban a magyar cégfeliratokat, megváltoztatták a város- és községneveket, a hivatalokból eltávolították a magyar táblákat, a magyar szobrokat és műemlékeket ledöntötték, vagy eltüntették. Ha az idegen egy-egy felvidéki városba ment, csak akkor döbbent rá, hogy a felírások és a város lelke között különbség van, amikor végigsétálva az uccákon, fülét innen is, onnan is magyar szó ütötte meg. Brutálisan hajtották végre az állampolgárság revízióját is. Ezzel hontalanná, legtöbbször pedig kenyértelenné tettek ezer és ezer magyar embert. Az állampolgárság megtagadására egyszerű kis stiláris módosítás nyújtott lehetőséget. A békeszerződés ugyanis azt írta elő, hogy automatikusan csehszlovák állampolgárnak tekintendők azok, akik 1910 óta az új ország területén laknak. Ezt az intézkedést a tételes cseh törvények közé úgy vették be, hogy csehszlovák állampolgárnak tekintendő az, akinek Csehszlovákia területén valamely községben, vagy városban illetősége volt. Tekintve, hogy az illetőség megszerzését a háború előtt senki sem tartotta különösen fontosnak, sokezer magyar ember nem tudván igazolni illetőségét, vált hontalanná. Ez az intézkedés a kisebbségek közül csaknem kizárólag a magyarságot sújtotta, mert a csehszlovák kormány Németországgal és Ausztriával az állampolgárság kérdésében külön egyezményt kötött és ezáltal a szudéta németek állampolgársági ügye nagyjából rendezést nyert. Hasonló egyezmény megkötésére a magyar kormány számtalanszor tett kísérletet, Benesék azonban mindenkor mereven elzárkóztak ez elől. 1923-ban a magyar hontalanok száma még magasabbra szökött. A briinni legfelsőbb közigazgatási bíróság ugyanis ekkor egy konkrét ügyből kifolyólag elvi jelentőségű döntést hozott, amelyben — ellentétben a kúria joggyakorlatával, amely szerint az illetőség mindenkit megillet négyévi egyhelybenlakás alapján — kijelentette, hogy az illetőségre a kérelmezőnek csak akkor van jogigénye, ha ezt az illetékes község jegyzőkönyvében foglalt határozattal adta meg számára. Tekintve, hogy ilyen illetőségi határozatok az egyes községek jegyzőkönyvébe igen ritkán kerültek be, azok is elvesztették illetőségüket és ezen keresztül állampolgárságukat, akik 1906 óta laktak valamely felvidéki városban, vagy községben. 1925-ben némi enyhülést hozott az állampolgársági kérdésben az úgy105