Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Kalandozások a Magas Tátrában

ta raj ho z érkezünk, honnan remek kilátás nyílik a mélyben csillogó K ő patak í - és T ö I c s é r 1 a v a k r a s fölöttük! a 2550 méter magasra tarajosodé K é s m á r k i - c s ú c s r a, Ennek baloldali árnyékos katlanában a 'hegység legnagyobb kiterjedésű hómezői törülnek, itt, a taraj egyik védett kosarában, kis időre le kell szerelnünk. Pihenőre van szükség, mert jó kétórai, kapaszkodás van még hátra, míg kietlen hómezőkön, sima sziklafalakon, hol jobbra, hol balra kanyarodvá felérkezünk a csúcsra. Ezen a szakaszon falmeredekségű, szédítő mélységeket rejtő párkányokon, kőbordákon, csak a meredekséghez erősített vasláncok és kampók teszik lehetővé a kúszást. A visszatekintő szédítő mélyságeket lát maga alatt. Egy-egy helyéből kimozdult sziklarög dübörgő zúgással, százszoros visszhangot vetve, óriási íveket alkotó ugrásokkal rohan alá. Egy szédülés, egy vigyázatlan lépés és a fölfelé törtető szikláról-sziklára zuhanva, alaktalan hústömeggé roncsolva bukik a mélybe. Tátrafüredtől, az időközi pihenéseket nem számítva, pt órai erős munkába került, míg elértük a 2634 méter magasságban tornyosuló csúcsot, mely roppant tömegéhez képest vaíósággaf tűszerű, mert mindössze négy-öt ember fér el rajta. Bár a kilátás innen nem olyan szabad, mint a Ferenc József, vagy. Tengerszem-csúcsról, de annál elragadóbb. A J é g v o fg. y i-c s ú c s felié szakgatott, orgonasípként meredező szirtromok ezernyi-ezre görnyecez s valóban fejedelmi látvány, amint csupasz gránittömbjein sziporkázó fénnyel villog a napsugár. Észak felé,, a Zöld-, Vörös-i és Fehér t a v i-c súcsokon túl, a Bélai mészhavasok és Szép esi Magura láncai kéklenek. Közöttük mély, hosszú dépressziós völgyek, tengerszemek s ha jó távcsővel 'vagyunk fölszerelve, elláthatunk a csaknem száz kilométer légtávlatban terülő Krakkóig is. Innen a magasból, az öttó katlanának tengerszemei, a vörösbarna sziklamezőben lencseszem nagyságú fénylő pöttyecskéknex látszanak. A délkeleti irányban hosszan vonuló gerinc és a Középorom taraja között nyújtózkodó Ta r pataki-völgy patakja, mint hajszálvékonyságu ezüst fonal villan ki és vesz eí az alsóbb régiók fenyőrengetegében. Nyugatra a S z a I ó, k i-, Bibire s-, V i s z o k a és Ferenc József-csúcsok világába tekinthetünk s ha délfelé nézünk, a Poprád-völgy száz falucskája aprói fehér pontocskák alakjában fehérlik ki az erdők övéből. Mindén szép, mindén nagyszerű, de egy ijesztően borzalmas és a Tátra egyetlen csúcsáról sem észlelhető : az északi oldal mérhetetlen mélységű szakadéka, a Vörös- és K é któ katlana, melybe lenézni a szédülés és megsemmisülés szörnyű érzése nélkül, csak a legerősebb idegzettel bíró hegymászók képesek. A L o m n i c í-g e r i n c északi oldalán ereszkedünk alá. Előbb csak boróka és gyalogfenyő között tekerődző ösvényen, majd' kiszélesedő erdei úton haladunk. A növényzet egyre gazdagabbá válik. Itt szürkésfeketetörzsü cirbolyák, ott tüleveleiket hullató rozmarinfenyők terpeszkednek. Aztán a lue birodalma következik. Hatalmas, toronymagas óriások. Némelyiket három ember sem tudná átölelni. Alattuk kövecses, tenyészetnélküli, száraz gallyaktól ropogó avar. Ebben az erdőben szállunk alá a völgybe. ' — 503 — 30