Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Tisza völgye

lenetté. A tutajt vezetők, mielőtt megragadnák az irányító rudakat, kormányokat, levett kalappal rövid imát rebegnek s aztán hajrá, megfeszülnek az izmok, meglendülnek a hosszú kormánylapátok, ä tutaj megremeg, megcsusszan és elvá'lik a parttól. Az összegyülekje,zők kalapjaikat lengetik. Az asszonyok szemeiket, törölgetik. A gyerekek áídast kiáltoznak a távozó apa után. És a tutaj, mintha könnyíí' gyufaszálacskákból volna összekötve, száguld'va-száguld a habzó, tajtékzó ár hátán, a rajtaíevők pedig minden erejüket megfeszítve, csodaügyességgel vezetik át a legveszélyesebb pontokon. • Sovány gebéktől húzott szekéren folytatjuk az útat. A szekeres ostornyéllel biztatgatja a kimerült táltosokat. Lassan elérjük az apsimieci duzzasztó művet. Itt leszállunk, hogy megtekintsük a gát javítás alatt á'ló gigászi arányú mesterművét s a hatalmas gyűjtőteknőt, meíyekben félelmetes tömegbjen gyűrűződik a tóvá gyülemlett víz. A kép olyan, mintha egy tátrai tengerszem partján állanánk. Csak a leszakadó szirtek, kőgörgetegek hiányoznak. Egyébként csak olyan ozónt árasztó a fenyves, olyan színpompás a kép és olyan lelkét zsongító, megnyugtató az érzés, mint amott. Az Apsinieci-vízfogó fölött a kocsiút kövecses ösvénnyé szűkül. Ijnnen már csak keskeny turistaút csavarodik a hegység

1 belsejébe. Ez a ftó fölött kétfelé ágazik. A déli az Apsiniec-patak' mentén, a Tatufskigron (1886 m.) és Kicera (1226 m.) tömegeitőf összeszorított völgyben a Trojaskára (1707 m.) s innen tovább, a Tu r bats ka - P o I c^n ijn a) gyephavasa s az Unguriaska alatt (1711 m.); a Podpulóc (1684 m.) és Cserni-Apen (1532 m.) háromszögelési pontján á,t, a Tarac völgyében fekvő Bruszturára. A másik ösvény fôlkúszik' a Tiscorski-gron északi völgyébe és itt kanyarog, itt bűvöli el az embert szépségével. Az ekkor már TiScorának nevezett paitak kanyarjai mintha vetélkednének egymással, ímelyik vigye el az észlelhető tjestői hatások első cťíját. Gyönyörűen fejlett, egészségtől dúzzadó lucok fiinak sorfalat a partszegélyen, melyet valósággal elborít a virágözön. A patak csörög, az erldei méhek, pöszörök duruzsolva röpködnek a tarka párták fölött. Valahol messze, az erdő miélyében a reves, elhalt fenyőrönkön harkály kon pácsol és közvetlen közelben éles hangján nagyokat rikkant a fenyőrigó, mintha kérdőre akarna vonni", hogy jefenlétünkkeí miért zavarjuk a rengeteg misztériumát? És a napsugarak? Igen! Mintha az az

1 ezer 'méteren tjelülí magasság, ahol most járunk, számbavehetőleg közelebb hozott volna a naphoz, valósággal lontják itt a hőt lés aranyszínben vibráló fénynyalábjaikkal szövpgetilk 'bje ía tájat, hbgy, azt még szebbé, még varázslatosabbá tegyék. A Tiscorski-gron oldalán mind' magasabbra hágunk. A patak itt már nem! is patak, hanem csörgő csermely. A szava olyan, mint a csengő gyerekkacaj. A ruhája, mint a leheletfinom' ezüstszálakbóf szőtt csillogó kelme. Vastag, süppedő mohává ľ kipárnázott kövek üldögélnek a parton. Tövükben mély, körkörös döbörökben golyóvá — 621 — 35