Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Tisza völgye

koptatott kaviicsdárabot forgat a víz. Minden fordulattal mikromnyi porszem karcolódik le a döbör faláról és évpk, századok örök forgásában így esztergályozza ki azokat szabályos kőgödrökké, melyek a pettyes pisztrángnak

1 legbiztosabb menhelyei akkor is

f ha a nyár heve föíissza a csermely vizét és akkor is, ha a lezuhan,

Ó zápor megduzzasztja. Talán sehol nincsenek olyan óriásra növekedett páfrányok, olyan süppedő, selymes mohapadok, olyan égkék kampanullák, olyan vérpiros digitáliszok, mint itt. Vagy csak a szeretet szeme látja annak? Végre fölérünk az Okola-havas h egy i rétjére, melyen most van virága teljében a sárgagombú, fehérpártáj ú margaréta, mely nagy tömegével úgy virít ki a smaragdzöld üde rétből, mint tiszta éjszakáikon az ég csillagai. A rétet gyönyörű fenyves szegi. A fák árnylétkába rejtőzve itt áll a villaszerű, tornyos, tornácos erjdőőri ház, mely két tágas turistaSzobájábán ad pihenőhelyet a vándornak. Ennek a háznak' közvetlen közelében, a hegynyereg oldalában, terméskövekből és faragott kárpáti homokkőből még 1882-ben épített emlékmű tűnik a vándor szemébe. Az obeliszkén márványtábla jelzi, hogy 1245 méter tengerszinti magasságban, a Fekete-Tisza forrása áll előttünk'. De ez a forrás nemi olyan, mint valamikor elképzeltük: mohaágyból kibuggyanva, virágoktól beárnyazva, erdei méhektől körül dongva, ficserélő madarak dalával üdvözölve, hanem egyszerű bjádípg folyókáin csorgatja le kristályos cseppjeit, melyek a köven ken szétfeccsenve, úgy ragyognak, úgy tündökölnek, mint a dráigakő. [ ! s j .;" . Mintha templombán lennénk, akaratiamul is levesszük kalapunkat és imádságos lélekkel állunk meg a szent magyar folyó bölcsője előtt. I Tisza ! Hát ez a mi Tiszánk? Ez a kicsiny, vékony, ezüstcsengésű, vízzsinór, melyre aggódva nézünk, vájjon jnefrn issza-ie föl nyoipnbian a szomjas moha? Ez a mi Tiszánk, mely megnö

vekeďve, olyan lassan, méltóságosan kanyarogva csókolja végig az alföldi pártokát? Ez-le, melynek szerelmese az ártéri rózsa, játszópajtása a délibáb, üdvözlője a pusztai szél? És ez-e, melynek kínteljes hosszú évsorok ellőtt levágták a fejét, lábait, de csodák csodájára a fej újra egyesült a törzzsé! s ma újra mienk a szent folyó forrása. Poharainkat megtöltjük a szűzi tiszta vízből és ofyan áhítattal, olyan lielkiszomjjal ízleljük meg, mint a hithű protestáns az úrvacsorai kehely borát. Nem tud'juk, a szívünk dbbogja, vagy ajakunk susogja az imafohászt: áldott legyen az örök Természet, mely megszült, a Sors, möly visszaadott, minden csepped, mindén kanyarod, mindén partzugod és legyen áldott a Veled együtt élő árva, sokat szenvedett nemzet, mely mindjén időben, mindén folyója közül Tégëd szeretett a legnagyobb szeretettel! ! i I I , » ' i , Mielőtt elhagynék Kárpátalja csodászépségekkel megáldott tájékait, a Fekete-Tisza forrásvidékén kúszunk föl az országhatáron tornyosuló Csorna-Kleva gyephavasára, hogy mégegyszer innen tjekint622 —