Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Tisza völgye

mikor megkapta mindazokat a kiváltságokat, melyek a középkori vá^ rosok tekintélyét, virágzását biztosították. Az anyagi gazdagság maga, után vonta a város szellemi fejlődését. A XV. század végén már magasabbfoku iskolával dicsekszik, melyben bölcsészetet is tanítottak. Lakosai a hitujitási mozgalmakból erőteljesebben vették ki részüket, miiben hatékonyan segítették őket az erdélyi fejedelmek, kik ebben az! időben mint Erdélyhez tartozó területet, igyekeztek a fejedelemség! egyéb részeivel egy műveltségi színvonalon tartani. 1733-ban, mikor a megyét a szorosabb értelemben Vett Magyarországhoz visszacsatolták, Sziget is visszakerült és előbb a sókamarának, kincstári erdészetnek, majd az egész megyének székhelye és Keletmagyarország kulturális mozgalmainak egyik erős végvára lett. Ma románok tartják megszállva, noha egy régebbi népszámlálási kimutatás szerint akkor 14,758 lakosából 9988 volt magyar, 2533 német, 643 rutén és ezekkel szemben mindössze csak 1455 a román. Igy Szigiet magyar többsége nyilvánvaló, tehát nem lehet kétséges, hogy a történelmi jogon kívül a népi elv alapján is előbb-utóbb, vissza kell kerülnie Magyarországhoz. * A Tisza jobbpartján haladunk Fejéregyháza felé. A folyó itt a széles völgyben, a meder fölé hajló fűz- és nyárfáival, alacsony, lapos partjával olyan, mintha valahol lenn, az Alföld tájain kígyóznék tova. A túlsó part román terület. Veresmart és Karácsonyfalva között a folyó a Cornetul hégypárkánya alá kanyarodik és egyikét alkotja azoknak a pompás völgyeknek, meíyek mindenütt jelentkeznek, ahof a foíyó kifép a hegyele kapujából, vagy valamely szélesebb völgy hegyszegte szélébe vájta medrét. Ha megállunk a parton és elnézzük a dús lombszegély közt suhanó vizet, mely tükrösen veri vissza a föléje hajló gallyak és a belékandikáló hegyszegélyek finom rajzát, bizony el feledkezünk arról, hogy kitűzött célunkig nagy út van hátra még és nincs időnk egy-egy részlet hosszú szemlélésére. Kilométer után, kilométer marad mögöttünk. Az országútról letérve, fölkúszunk a baloldalt kisérő hegyek lejtőjére, hogy szabadabb, áttekinthetőbb legyen a kilátás. És nem

1 bánjuk meg, mert a fölénk hajló fák lombjai közül egy remek fekvésű község képét látjuk kibontakozni, sütkérezni a verőfénybén. Alig lépünk a hegy peremébe, a messzeségből már is új kép bomlik. A Sopurka-patak kiszélesült völgytorkában apró erdőrészek, szántók, kaszálók, fehér Sza'agként tekerődző útak-, amfiteátrálisan emelkedő, sűrű erdővel megült eíőhegyek; lánca-, zöldből kivillanó házcsoportok tűnnek elénk és mindez olyan vonzó, kellemes, megfejtő elrendtezésben, mely ritkítja párját. A község

1 a Tiszavölgy egyik legjelentékenyebb helye: Nagybocskó. Vegyészeti gyára már a béke idejében is egyik híressége volt az országnak. Alig hagyjuk el Nagybocskót, máris egy másik' község házcsoportját látjuk üldögélni a folyó mindkét partján: Lonkát. Egyik nem ritka, dé fájdalmas áldozata az eszetlenül megvont trianoni határoknak. Az ú] határ ugyanis a falut ketté tépte. A híd, meíý a két községrészt va— 606 — 35