Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Tájszépségek a Kárpátalján

ezen a vidéken általában, a magaslatokra, széljárta helyekre épített, templomok szokásos beosztását látjuk itt is: külön a harangtornyot, külön a magas hajójú, lesűlyesztett szentélyű templomot, körötte a kántor és papelődlök, vagy nevesebb egyháztagok sírhelyét, aztán hatalmas emlékfákat, melyek némelyikét száz-kétszáz év előtt ültették

1 a sokszor átjavított, de színben, formában, faragásban mindenkor félő gonddal restaurált templom köré. Ami nevezetessé teszi ezt a templomot, az az, hogy ennek fáit valamikor régen, az egyház valamefyik

1 növénykedvelő papja, Vagy tanítója ültette, idehozván a vidék minden fanemét, bokrát, virágát. Csak a fenyőnek vagy ötféle válfaja él a tempóm körül. Itt a fésűs lue, magasba nyurguló jegenye-, felálló tobozú cirbolya-, ott a tűleveleit hullató vörösfenyő s a törpének született tiszafa. A fenyők mély, hamvas zöldjéből fehértörzsű, rezgősfevelű nyírek lépnek előtérbe. Tovább illatos virágú hársak. Emberdéréknyi törzsű bükkök. Óriásra növekedett tölgyek. Alattuk

1 egész bokortársadalom: gyantás borókák, nyurga kárpáti orgonák, magasra kúszó iszalagfélék, mogyoró, vadrózsa, galagonya s ki tudja hányféle neme a vadvirágnak. Az országútra visszatérve, elhagyjuk a falut, egyrészt, hogy fölkeressük a la labor forrásfejeinek, a Szloboda és Rosztoka-patakok' medrében épült hasonnevű vízfogókat, másrészt, hogy megtekintsük az Északkeleti-Kárpátok gyöngyét, a S z i n e v é r i, másként O z e r o t e n g e r s z e m e t. Érdékes megfigyelni, mint keskenyedik a völgy. Mint hűvösödik a levegő. Mint tűnnek el a lombfák. Mint veszti el hangiját a pata(k

r mely itt már csak pár íépés 'széleS és alig

1 bokáig' érő. De annáT több mecFrében a kő. A sikló, susogó és csak hefyenkint csörgő pataTc víze bújócskát játszik a fenék köveivel: kerülgeti, át-átlépi, meghengiergeti, aztán habfátyolt eregetve siklik tovább. A fenyővel megült hegykulisszák mind sűrűbbek. A tobozmilliárdokat ingató fenyők mind erőteljesebbek. Edzettek, fejlettek, egészségtől duzzadok, mint a falusi gyerek, ki a szabadban tölti mindfen idejét. Lépten-nyomon csermelyfiak sietnek az anyamederbe. Partjaikon csodákeretű erdészházak. Egy-egy ház környéke ofyan, mint a legszebb alpesi tájat ábrázoló festmény: előterében mohos sziklatömbök közt csörgő patakkal, középterében hamvas fenyőóriásokkal, faragott díszű tornácos házikókkaf, hátterében a rátűző naptól ibolyaszínben ragyogó hegycsúcsokkal. Felső-Szinevértől négy kilométernyire, a már egészen elkeskenyült patak jobbpartján, miniatűr fakápolina néz az útra. Mellette csörgő csermely. A csermely partján itt js ízléses, gondozott faház. Előtte egy, a hegyek béfsejébe vezető út. Egy összetákolt, kárfátlan hidbn kell átmenni a Latorca jobbpartjjá|na s a kápolnácska és tornácos ház mellett befúrni magunkat a sűrű szálerdőbe. Az út rossz. Még gyalogosnak is nehéz végigmenni rajta, mert gyerekfej nagyságú kövekkel rakott. Szerencsére az egész mindössze másfél kilométer hosszú, dfe ezen az aránylag rövid vonalon mégis százötven méter az emelkedés. Ezen az úton kéli fölmennünk a tengerszemhez, mely 989 méter magasságban, ősfenyvestől környezve, egy mély völgykatlan fenekét — 599 — 35