Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Tájszépségek a Kárpátalján

»és kúszó növényekkel sűrűn befutott fatörzsek, sok helyt lehetetlenné teszik az előrejutást, úgy hogy mint a trópusok őserdéiben valósággal utat kell vágni az embernek. Majd mohával vastagon beszövött hatalmas sziklagörgetegek állják el az útat. Mikor kerültek a vadonba? Honnan szakadtak le? Hány évezred' múlása koptatta őket gömbölyűre? Hány erdőnemzedék nőtt és pusztult el körülte? Kérdések, amelyekre feleletet adni nem tudunk. A keskeny, sok helyt benőtt ösvényből következtetjük, hogy a rengeteget nem sokan járják. Talán inkább a forrásra járó vad taposta ki, mint az ember. A Vojvodina völgye ugyanis forrásban gazdag. Messze kerületben nincs olyan csodaszép vízesés, mint itt. Már rneszsziről hallani mormolását, csattogását, s ha elérjük a sziklafalat, melyről széles ívben, legyezősen zuhan alá, nem halljuk mellette a szót, dübörgése uralja a tájat. A levegő nyomott, nyirkos, vízporos. A százujju páfrány forróégövi méretekben üli a partot. A köveket csodásan finom fürtökben boritja a moha. Egy-egy ïelepe olykor 3—4 négyzetméter területet takar. Némelyik olyan, mint a vízzel feleszivakodott szivacs. A másik, mint a bársonypuha, süppedő moketkerevet, mely kínálva-ki.nálja magát pihenésre. Az évtizedek előtt kidőlt korhadt fatörzseken, kövér erdei televényben, gombatelepek tanyáznak. Itt apró, tüzvörös szélű, tányérosan fölfelé homorodó penészgombák, emberfej nagyságú, fává keményedett taplók borítják a reves törzseket. Ott, a korhatagban, gömbölyűre hízott pöfetegek, nagykafapu tinórúk, vargányák, cinóbervörös süvegü, fehérpettyes galócák, sötétben villódzó, foszforszagu sátángombák tömege éí. Körülöttük forr a rovaréľet. Hatalmas bajuszu, szurokfekete, vörösbarna cincérek, óriásra növekedétt szarvasbogarak tanyáznak a korhadt törzseken. Éles csápu bábrablók, futrinkák, holyvák, tülkös orrszarvúak, fém- és pattanó bogarak, különféle orrmányosok, pöszörök, fehérfoltos fenyődarazsak, pukkanásig hízott nünükék, óriási vöröshangyák sürögnek-forognak, lepik el az erdőt s élik a maguk csodás, harcos világát a létért. S ha érdékes az őserdő minden megnyilatkozása, olykor szivetdobbantóan félelmes csendje, sejtelmekkel teli nesze, vadsága, élete, nem kevésbbé az a patakmeder, melyben különösen erős nyarakon zúg, forr, tajtékzik a víz. Szivárványos eséssel veti le magát a sziklafalról, dübörgő zajjaf görgeti alább az ofykor sok mázsás köveket, mély, körkörös döböröket kanyarít a sziklafal alá, aztán zöldesfehér hábtarajt eregetve rohan tovább. A Vojvodinán, vagy az ebből nyíló Sipot felső szakaszán végigmenni, hol s völgybe fölvezetett erdei vasút pályája még nem rontotta meg annak őseredeti szépségét, vadságát, bár igen fáradságos, dé soha nem felejthető olyan élmény, melyhez foghatóhoz a Csonkahaza területének csak nagyon kevés részében juthatunk. * Ha a Runa gyephavasának keleti szegé'ye felé tartunk s rálépünk arra az ösvényre, mely levezet a Preluka vadászházhoz, egy mély völgyelésbe jutunk, melynek széleit egyfelől a Poljanescsani 1327-es ma— 585 — 35