Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Tájszépségek a Kárpátalján

gai díszlettek pázsitján. Csak az erdők vadméhei zümmögték körülte az Élet örök himnuszát. Csak a té'i zimankók havas förgetege látogatta meg olykor-olykor és födte be vastag, puha, kristályosan csillogó takaróval. Koszorút, emlékvirágot, nem látott évtizedeken át. Idegen volt a szó, mely elhangzott-, a szív, mely megdobbant körülte. De húsz év multán betelt az átokidő! Uj hajnaí, új remény, új élet virradt a tájra. Újra a magyaré lett a véráztatta föld s ma, az egykori harcosok, hálás utódok, fiak, unokák, ezrévef keresik föl a szent helyet, hogy lerójjá-k adóját a kegyeletnek! És a tömegsírban nyugvók mintha éreznék, hogy fenn, az életben, fordult a sorskerék! Az Örök. Természet a vérükkel, testükkel termékenyített talajból a vadvirágok millióit kelti életre s ékesíti velük az ünneplőbe öltözött tájat, mely sohasem volt olyan napfényben úszó, olyan tündöklő, olyan virágterhes, mindén rögében, fájában, bokrában, fűszálában olyan örökéletet hirdető, mint ma! Fölkúszunk a hágó fölött, közvetlenül a magyar határon tornyosuló Starostyn ormára, hogy innen nézzünk széjjel. És csodatávlatok, csodárészletek nyílnak meg a szemlélő előtt! Bizony, nincs magyar, ki ha innen néz széjjel s maga előtt látja kibomlani a Kárpátok ködbevesző láncát, ne szöknék ki szemeiből az öröm könnye, hogy ime, húsz keserves év után, ismét mienk a szent hegység

1 egy ívdárabja, mely ezer éven át nemzetünk dicsőségének koszorúja vo't, dé ellenségeink özöne halotti koszorúnak szánta! Óh, főleg Ti, ujabb nemzedék, kikre még nagy, szent feladatok várnak, tudjátok-e, mi volt a magyarnak a Kárpátok érintetlen lánca? Az, ami a muzulmánnak Mekka száz halma, ami a budhistának Ganges rónasága, ami a németnek a Rajna völgye, ami az angolnak a Grempián vidéke: büszkeségünk, reménykedésünk, életünk, jövőnk, beláthatat'an térségü szent temetőnk! Tudjátok-e, ha életté válnék az a sok vércsepp, ami itt és karéjában elfolyt, benépesülne vele egy nagy ország! Ha alakot öltenie az a sok fájdalom, emésztő bánat, föllobbanó remény, ami nevével kapcsolatban kiváltódott az emberi szivekből, föllegeket átütő óriássá lenne! He egy szívbe gyűlne az a sok nemes érzés, ami itt százezrek felkében égett, boldoggá tenne egy egész világot! Nemzedéksorok emlékében élt és fog élni a neve, mert ez a szó: Kárpátok, hosszú-hosszú időkön át fogja jelenteni az emberi akaratnak, kitartásnak, kötelességtudásnak és hazaszeretetnek, nemzeti dicsőségnek, áldozatnak és gyásznak legnagyobb mértékét! Elmélyedésünkben vájjon meddig állottunk a csúcson? A szemeinkkel, vagy a lelkünkkel néztük-e a tájat? Bizony, nehéz volna számot adni róla! Egy hirtelen támadt szél megborzolja födetlen fejünket s ez fölébreszt merengésünkből. Észrevesszük, hogy a fekete palástot teregető alkony gyorsan közéig. A kénsárga ég alján ibolyaszegélyü fellegek úsznak. A csúcsok, hajiatok, völgyek, távoli és közeli erdők ragyogni, tündökölni látszanak. Mintha aranyos fátyollal vonták volna be a Kárpátok tündérei, nehogy a rájuk nehezedő éjszaka letörölje róluk a szépség zománcát! Uj érzéseket, reményeket, bizakodásokat kiváltó csodakép. ÉS érzésünkön mind erősebben, mind hatafmasabban fesz úrrá a bizakodó — 581 — 35