Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
Tájszépségek a Kárpátalján
dag, érdekesnél érdekesebb, olykor félelmetesen nagyszerű képcsoportokban látja maga mellett, alatt, fölött elsuhanni a szebbnél-szebb tájrészleteket: itt pompás, virágterhes hegyoldálokat, üde, a napsugárban smaragdosan izzani látszó lomb- és ezüstösen hamvadzó fenyőerdőket, ott mély, félelmet keltő szédületes 'völgyhasadásokat, toronymagas viaduktokat, magasba kapaszkodó, elérhetetlennek hitt kanyarokat, kengyeleket, állandóan fölfelé csavarodó szerpentineket, feketeszemű alagútszájakat, a Kárpátok istenien szép láncolatát, elbűvölő távlatát, szívetdobbantó valóságát, hogy ez a sok-sok kincs újra a mienk! Teljes egy órahosszáig tart, míg a 12kiíométer hosszú s az euró-, pahíres Szemmeringi-vasút nagyszerűségével vetekedő kanyarpályát befutja, helyesebben végigküzdi a vonat s az utolsó viadukt után, lihegve, holtra fáradva, gőzt prüszkölve, megáll az országhatáron, a 889 méter magasságban épült uzsoki állomáson, mint a hasonnevű hágó legkiemelkedőbb pontján. De nem kevésbbé megkapó az út, ha járművön, vagy gyalog teszi; meg az ember. Itt közvetlenül Uzsok falunál kezdődik a szerpentinsor, mely lassan csavarodik föl a hágóra. Mennél magasabbra kapaszkodunk, annál szebb, szabadabb' a kilátás. A mélységeket elválasztó korlátokon túl, kibomlik a határhegység minden érdekessége: mély, árnyékba vesző völgyek, napsütéses füves térségek, sötétzöld' fenyővel ült hegyoldálok, kúpok, kúpok és ismét kúpsorok, egymást követő, tetejező hegykulisszák, azután mé'y szakadékok, széleiken magánosan álló fenyőóriások, melyek között naphosszat ott gomolyognak, ködölnek, foszladoznak a közéjük tévedt felhőrongyok. Megállunk a hágó legkiemelkedőbb pontján, közvetlenül az országhatáron, a magyar és lengyel őrház között és míg szemeink mohón fogják föl a körkép egyes részeit, visszaemlékezünk a közelmúlt idők itt lefolyt rettenetes küzdelmeire, az oroszok 1914—15. évi betörésére. i Mint a búcsútjáró a szent helyen, elfogódva, ajkunkon imafohászszal, lelkünkben mélységes hálaérzésseí járjuk be a gránáttölcséres hegyoldálokat, melyeket azóta már újra növendékerdő talcar. Fölkeressük az egykori temető helyét, hol ezrével alussza síri álmát a hontvéd'ő magyar. De a hajdani kereszterdőből már a! ig áll egy-két kajsza fej fa. Alig látszik egy-két tömegsír dombja. A hevenyészett fejfák elkorhadtak. A dombok besüppedtek. Az egykor itt izzó szenvedélyek kihűltek. A fájdalom enyhült. Az emlék elhomályosult. Uj nemzedék nőtt a régi helyett, mely keveset tud a harmadféf évtized' előtti titár ni küzdelemről. Pedig feledhetetlennek kell ennek lenni! Ott kell élnie minden magyar tudatában. Hiszen ez a küzdélem a magyar honvéd haditényeinek egyik Tegnagyobb diadala-, katonai erényeinek apothézise voľt, mert itt, az Uzsoki-szorosban valóban magyar érdekekért küzdött. A szent Kárpátok láncának s közvetve a magyar föld' védeímében viszonylag parányi számbeli erejével itt állott először szembe az orosz: óriással és itt kényszerítette meghátrálni. A hágó csúcspontján, terméskőből emelt obeliszk alatt, háromszáznál több magyar és orosz hősi halott alussza végnélküli síri álmát. Húsz éven át árván, elhagyottan állott az emlék. Csak a tavasz vi rá- ; — 580 — 35
