Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A három északkeleti város

3602-, 1910-ben pediig 17.000 lakosa közül 8000, tehát több mint 40% volt a zsidó. Ha a lakosság vallási megoszlását figyelmen kívül hagyva, megnézzük a város régebbi népmozgalmi adatait, látjuk, hogy pl. Losonczy István Hármas Kis Tükör-jének 1842. évi adatai ' szerint fakosainak' száma még csak 3.000. Fényes Elek Magyarország leírása című könyvében, 1847-ben mar 4361 lakost említ. Ez a szám 1878-ban 8602-re, 1891-ben 10,530-ra, 1910-ben 14.416-ra emelkedett és 1938ban, a cseh impérium' bukása után, a területet 1938 nov. 10.-én újra birtokba vevői 'magyarság, 26.000 lakost talált a városban. Ezek az egyre növekvő számok adják bizonyítékát fejlődési képességének. * Munkácstól délnyugatra, a hegyek apró dombokká zsugorodnak, majd

: 'beleolvadnak a beregi síkba. Nyugat felé olyan sima a határ, mintha az Alföld' térségeit járnék: a végtelennek látszó mezőségekét, a búzatáblák hullámzó tengerét s a pusztát, melyen rekkenő nyári napokon a Hortobágyról idetévedő délibáb üt tanyát. Kelet felé, a hepehupás dombvonulatok fölött még idekékienek a Háthegyek kiemelkedőbb csúcsai s ezjek mögül* a Boríó-Gyiľ finom csipkéi, melyek

1 úgy sorakoznak a látóhatáron, mintha a tejkék égperemre gyengéd

1 női kéz applikálta volna. A hajdan 100—120 négyzetkilométernyi területet elfoglaló Szernye-mocsár közelében járunk. A bűrűk, lápok, kokojszászos íingoványok, nádszigetek világa azonban már eltűnt. Ma eke hasít barázdát a földbe ott, hogy egy emberöltő előtt feneketlennek hitt vizek beláthatatlan téréin a gémek, szárcsák, gödények, sirályok ezrei éitek. Dp nyoma sincs annak a hatalmas erdőségnek sem, mefynek egyik tisztásán II, Endre Tciráíy 1233-ban, népes konziszíjoriumot tartott s itt, hogy megszabaduljon a kilátásba helyezeit egyházi átok súlyos következményeitől, a királyi tekintéllyel szembén iel hatalmaskodott papságnak súlýos anyagi engédményeket téve, kivonta őket a világi bíráskodás joghatósága és mindennemű adófizetés kötelezettségié ától. Ez voli a történelmünkben sokszor emlegetett »Beregi eskü.» Az útba eső Jánositól még messze járunk, miikor a látóhatár peremén egy magánosan álló szig'etheglység

1 képe tűinik föl: a Ber,egs zászi h egység, mely nidi it és zöld' trachit kőzetével elárulja, hogy eredete földtörténetünk ama korszakába nyúlik vissza,, mikor a Föld nyugodni nemi tudó belső erői, átfúrván a korábbi rétegeket, magmatömegeiket kivetették a felszínre s amíg' az évmilliók viharai körülöttük elkoptatták a lazább üledékes kőzeteket, ők hegyekké, kúpokká formálódva, emlékjelei maradtak a csodás múltnak. Beregszász—Végardóhoz érve, meglepő tömegben látjuk magunk fölött tornyosulni a 8—9 km

2, területű szigethegységet, melynek főcsúcsa a Naphegy, 369 méternyire emelkedik' a tenger színe fölé. Megtekintjük a hegység: elhagyott nemesfém-bányáit, a Naphegy malomkő fejtőit és amint a déli oldalon letekintünk a völgybe, a Tisza 25—30 kilométer széles 'medencéjébe, ennek keleti szegélyén, csaknem a lábaink alatt, a Vérke-vize partján hosszan elnyúló Beregszász házcsoportjait látjuk sorakozni. __ 517 __