Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
Kalandozások a Magas Tátrában
legszebb tavához, a regegazdag Z ö 1 d-t óhoz, melynek partján ;együvegverandás, 44 ágyas turistaház várja a vándort. A Zöld-tó katlana az Északi-Tátra hajdani glecsereinek legbámulatosabb maradványa. Itt, a sziklafalakon látható karcolások elárulják hogy a glaciális korban 200 mértemé! vastagabb volt a jég. A szédületes magasságú falak, az oldálmorénák összetöredezett sziklái, a végmoréna hatalmas gátja, az emeletes háznagyságu vándorkövek halmaza sejtetik, milyen gigászi munkát végzett itt valaha a lefelé csúszó jégtömeg és roppant erejével miként gyalulta ki a N a g y m o r g á s-, Késmárk i-, Z ö i d'-, V o r ö s- és F e h é r t a v i-c s ú c s o k mély bevág ódá su katlanát. A katlan elején álló, ha ráveti szemeit az előtte feltáruló amfiteátrális falak, infemális csúcsok, gerincek, szakadékok, horhók, hiterjedt hófoltok tömegére, bálról-jobbra, a kárpáti ég mélykék táblájára látja rajzolódni a Fecske-torony (2625 m.) hatalmas tömegét, alatta a hómezős Nag y-P a p y r u s z-v ö I g y e t, majd a Z ö I d t a v i és Papyru s-c súcsokat. Ennek jobb, katlanszerü beszakadásában ujabb hómezőt talál, mely innen a mélyből és távolból csak apró fehér foltocskának látszik, de valójában több hektár kiterjedésű. A menedékhá ;z fölött a K a r b u n k u I u s-t o r o n y roppant, vörösen izzónak látszó orma élesen ütközik !ki a kék ég táblájából. Mögötte a Vör ö s(f a v[i- és E n g I, i sc h-c s ú c s o k k a I, mint a gigászi színpad legszé'ső kulisszaóriásaival. Csak természetes, ha ez a tükörfényesen ragyogó tó-, ezek az óriások mértékével méretezett arányok, a felhők magasságán túltörő csúcsok, misztikus szakadékok, már a legrégibb időben megragadták az erre csatangoló pásztorok lelkét, kik' a szlovák nép csodálatos erejű és szépségű regegazdagságával, aranyosan csillogó zománcfénybe vonták a Zöld-tó völgyének minden kődarabját, hómezőjét, égbemeredd tornyát, tükrösen villogó vizét és szent hitel hiszik, hogy ebben a katlanban élnek a hegység jó és rossz tündérei, kik a tó tükre alatt színaranyból építették föl palotájukat s a nyugvó nap sugaraiban vérvörösen villogó Kar b u n k u l u s t o r o n y nem egyéb, mint elvarázsolt, drágakő tömeg, melynek ha átoklakatját a hitvány ember ki tudná nyitni, a világ leggazdagabb halandójává lenne. A Zöld-tó vizét levezető vólgýben ereszkedünk a Késmárkikosárhoz, hogy részben a Fehérvíz völgyfalán, a Fa r es i k- és K i s m o r g á s-c s ú c s o k között vezető úton, részben a hegyfalak vízvájta, vadjárta ösvényein, hagyjuk el a magashegység fenségesen zordon világát. Bármerre tekintsünk is, mindenütt szebbnél-szebb tájrészletek bomlanak. Egyik helyt a sziklák alakzata, másik helyt az erdők színpompája, emitt a távlat, amott a völgy, víz, erdő, gyönyörű összhatása kelti föl bámulatunkat. Az út erős lejtéssel kanyarog. Helyenkint apró fahidak ívelik a patakmedrek ékvölgyeit és amint megállunk egy-egy hídon és. visszatekintünk a megtett útra, nem győzünk betelni a tájék nagyszerűségével. Azt hisszük mindig, hogy a legszebbet látjuk. Azt hisszük, hogy megkapóbb sziklafalak, remekebb erdők, csacsogóbb patakok, titokzatosabb völgyek, selymesebb legelők már nincsenek. De kellemesen csalódunk, mert a szépnek itt nem képzelt fokozatai vannak. — 507 — 30
