Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Kalandozások a Magas Tátrában

Ahol a dúsvizü R o z t o k a-v ö I g y a Bialka völgyével egyesül, ismét egy menedékház köszönti a vándort. Közelében a növénygyüjtők eldorádója, a híres Bia lka-rét, ezen túl a patak vashídja, honnan alig téfórai gyaloglás után, elérjük a Hohenloche hercegi uradalom kastélyát, majd a J a v o r i n k a-p a t a k mellett fekvő Javorinát, meiy mint telep amilyen jelentéktelen, olyan híres turista gócpont. Ugyanis az Északi Tátra festői pontjaihoz: a Roztoka-, Rovinka-, Halastavi völgyekbe, a Lengyel Ottóhoz, a vidék' legvadabb, legzordabb részébe, a Kacsa-vöigybe, majd a L it voroví- és T e n g e ir s z e m-t a v a k h o z, aztán a S i r o k a-g e r i n c és Skala kosarában ülő Zöld-tóhoz, mely utóbbi sziklafalai több száz méter magasságból meredeken szakadnak a bé legördült törmeléktől egyre kisebb területű tóba. Aki a Javorinából néz a Tátra-csúcsok felé, egészen szokatlan kép tűnik szemébe. Ugyanis nem látja itt azokat a döbbenetes arányú hegymasszákat, melyek a Poprád síkjából olyan fenségesen, minden előhegység nélkül, egyszerre magasodnak az ég

1 felé jés a valóságnál sokkal magasabbnak, zömökebbnek mutatják a Déli-Tátrát. A JavorinábóL szemlélő előtt, egy behomorodótt, sze idebben aláeső félkörben, jobbról látja a Gru by-, M e n g u s z f a I v i-, Tengerszem és Tátracsúcsokat. A körív közepén, pontosan észak-déli irányban, a Široka háta mögül kiemelkedni a Gerlachfalvi órjást, kissé jobbra a Lomnici-, F e h é r t a v i-csúcsokat s egészen jobbra a Bélaimészalpok hosszú gerincének egyenes sorban álló óriásait: a M urányt, Háv ránt, Si rat ót s a Bolond G e rőt. Javorinában meghálva, másnap, még napkelte előtt folytatjuk vándorútunkat. A bővizű J a v o r i n k a-p a t a k folyásával ellenkező irányban, a Hohenloche-uradalom széles kocsiútján mindenütt a patak balpartján haladunk. De csakhamar átkelünk

1 a túlsó partra, hol az előbbi széles út egyszerű erdei úttá keskenyedik és bevág abba a hatalmas depressióba, mely a Bélai-mészalpok alatt húzódik a délkeletnek és Rézaknák név alatt ismert a turisták' világában. Tátrai vándorlásunk egyik legszebb szakasza ez. Mintha itt adtak volna egymásnak találkozót a környező erdők fenyőóriásai, bokorféleségei, a mészflóra különlegességei, dús változatú tarka-barka virágai, olyan tömegben jelentkeznek. Az erdőszélek harmatos gyepén szarvascsordák legelnek. A H a vrán és S i roka sziki a meredélyeinek egyegy kiálló csúcsán őrtálló zerge pompás sziülettjét látja távcsöve kerek lapjára rajzolódni. A mészhegyek barlangjaiban medvék tanyáznak. Erdei tisztásain bölények delelnek. Sehol annyi vad

!, mint erre, de ez nem csoda, mert itt terül a Hohenloche Keresztély herceg által 1879ben létesített és óriási költséggel fenntartott tizenháromezer holdas vadászpark. Az 1778 méter magasságban vezető, s a Tátra gjránit övét a mészzónától elválasztó Kópa-hágó köze'ében szerpentinessé válik az út. Fölöttünk a 2061 méteres Bolond Gerő s az 1818 méterre kapaszkodó Kópa-csúcs falmeredekségü sziklavilága rejtegeti szépségeit. Itt, a Fehérvíz katlanában, két nagyobb, négy kisebb és egy egész sereg apró tengerszem ül. Legszebb közülök a Fehér-tó, melyről déli irányban keskeny, kövecses ösvény kanyarog az Északi-Tátra egyik — 506 — 30