Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
A Dunajectől Homonnáig
Mondják, hogy a pogány a háborgó tengeren tanul meg imádkozni. A Dunajec szurdokán áthajózó, ha korábban még olyan érzéketlen volt is a Természet nagyszerű 'megnyilatkozásai iránt, itt lesz természetimádóvá. Itt érzi annak fenségét. Itt ragadja meg lelkét valami ki.mondhatatlan érzés. A habzó, forrongó, tajtékot túró vízből, sötétzöld' fenyőfoltokból fehér-sárgán villódzó mésztornyokból s a rájuk boruló, mélykéken zománcosodÓ keskeny égcsík'ból itt érzi kisugározni a Teremtő végtelen hatalrumát, mely mellett az elbizakodott, magát a teremtés koronájának képzelő ember semmivé törpüli s ha sehol máshol, itt érzi, hogy az Isten templomában van! A tutaj rohan tovább. A gorál szerető becézéssel szólítgatja nevén az elsuhanni látszó hegyfafakat, tornyokat, tarajokat, csipkéket. Gyerekkora óta jó ismerősei. Gyerekkora óta, ki tudja hányadszor üdvözli s ki tudja, hány keresztet vet, h|ány imát rebeg még a ve*szélyesebb örvények vagy az eltemetéssel fenyegető sziklatornyok •alatt?! í ; _ | [ ; j | Most egy kilométeres sima út következik. A völgy kitágul. A sziklás, füves, fenyőbokros partszegélyen, a Klejowé-Skali partmenti erdői s a Pod-Lazisko havasi rétjei váltják egymást. Közvetlenül a Granczarszky-Kont füves padja előtt, újabb sellő következik. A rohanó víz ne k i vágódik a Goüca hatalmas, nyugotról-keletre húzódó gerincének. A gorál kormányos izzadva dugdossa rúdját a mélyen kimart mederfenékre. Az evezősök izomfeszülten mélyítik lapátjaikat a zöldesen habzó hullámokba, hogy elkerüljék az összeütközést. Sikerül. A tutaj hirtelen derékszögbe fordul. De alig bugdácsol át az egyik sellőn, máris következik a másik. A víz félelmetesen fúrja magát az erősen összeszűkült szurdokba, melynek fenekéről borzadálytkeltő meredekséggel tornyosulnak föl a múló évezredek viharaitól szeszélyes alakúra mart sziklák, melyeknek alulról csak tenyérnyinek látszó horpadásaiban csodaszép fenyőszálak álldogálnak, míg a hátrábbeső oldatokat megSzakíttatlan folytonosságban űli a lucfenyő. Ennek tűlombja itt már nem is zöld', hanem feketésen hamvadzó bársony. A tutaj mint az elszabadult rakoncátlan csikó, eszeveszettül rohan. Hánykolódik. Nagyokat ugrik. A fölcsapó habok porfinom parányai, mint a nyári harmat lepik be az utast. Rátelepszenek a köpenyére. Kalapjára. Síkossá teszik a dészka-űlést. Érezni, hogy a beszívott levegővel millió mikromnyi vízpor űli meg a tüdőt. A mészfalak középmagasságban apró, szét-szétfoszladozó és újra össze-öszszeverődő felhőfiak kergetik egymást. Azaz nem is felhők, hanem a tajtékos elemből a szurdokén átrohanó széltől magasba ragadott vízpor, mely nem' tudja, visszaszálljon-e a folyóba, vagy fölemelkedjék a sasbércek fölé és fölszippantassa magát a sziklákat forróra sütő sugaraktól?! Újra folyókönyökhöz érünk. Sellő seüőt követ. A kobáld'osan tükröző víz forr. Habzik. Őrülten rohan. A gorálok izmai pattanásig feszülnek, hogy a veszedelmes örvények közeléből elkormányozzák a tutajt. Mint a kaleidoszkóp képei suhannak el mellettünk a legszebb sziklaalakok. A fenyőszálak talán seholse olyan gyertyaegyenesek, olyan -dús növésűek, olyan üdék', haragoszöldek és olyan sűrű, egymást tetejező csoportokban állók, mint itt. A parti kövektől fokozatosan kapaszikodnak egészen a csúcsig: hamvas ruhába öltöztetvén a fehér-sárgán v — 473 — 30
