Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Dunajectől Homonnáig

villogó kőóriásokat, melyek ebben az útszakaszban olyan szorosan* álldogálnak egymás mellett, hogy nem is tornyoknak, hanem egymásba olvadó falnak látszanak. Â Pod-Faczmyem és Faczmych balparton meredő falai már nerrr is függőlegesek, hanem kifelé hajlók s a feléjük közeledőben azt az érzést keltik, hogy éppen akkor fognak egyensúlyt veszítve a folyóba zuhanni, mikor tutajával elsiklik alattuk. Most egy kilométernyi olyan út következik, melyben a víz nyílegyenesen, sellő nélkül rohan észak felé. A balparton a Pod-Pieczk és Zbob remek alakulatai kötik fe az utazó figyelmét. A jobb parton a Polana havasi rétje bájol el szépségével. Itt egy rövid félórára kikötünk, hogy kissé mozgásbahozzuk a kényelmetlen üléstől elgémberedett tagjainkat s megtekintsük a romokat, melyek egy hajdan itt állott csárda festői maradványai. Alig ülünk vissza régi helyünkre és goráljaink alig kormányozzák a folyó közepébe a tutajt, már is érezzük a víz gyorsuló folyását. Ebből tudjuk, hogy újabb sellő következik. Ujabb kapkodás, erőlködés, sistergő zúgás, hablôccsanás, vízpor hullás s valóban, mielőtt a Dunajec beleütköznék az útját álló Szkolica hosszan húzódó nyergébe, a tutajt már is megrengetik a sellők körül ólálkodó örvények. Hatalmas félkörös kanyarba érünk. A kanyar közepén a Pieninek, Zamkky sv., Kunigundi, azaz Kunigunda vára nevű sziklatűaljában fakadó Pienin-patak festői völgye nyüik, hogy a partján kanyargó ösvény bevezessen a hegység vadregényes pontokban gazdag tájaira. Á patak torkolatán túl ismét két sellő. Fölötte, a hegy taraján, a híres Trimniche nevű sziklacsoport. Előtte ott tornyosula folyó szintjéből borzalmas meredekséggel magasbatörő mondagazdag Sokolica (Sólyomkő), mely alatt mikor efsikíik a tutai, egy megható jelenetnek vagyunk tanúi. A goráfok ugyanis egy-egy keresztvetésre leteszik a lapátokat. A kormányos a talpon keresztbefekteti rúdját s kalaplevéve mond rövid imát. Az ima értelme hálaadás a Sólyomkő jó szelleméhez, hogy eddigi útjában megőrizte a tutajt a szurdok gonosz szellemeinek bosszújától és könyörgés, hogy a még hátralévő pár kilométeres utat is szerencsésen tehessék meg. Ima után dongva, majd mind erősebben, egy bús akkordokkal teli szláv dalba kezdenek, melynek noha nem értjük szövegét, mégis úgy érezzük, hogy az egyike azoknak a búval-bánattal, ezer panasszal, keservvelreménnyel teli ősénekeknek, melyekben a szláv nép zeneköltészete olyan gazdag. Az ének hangjai visszaütődnek a kőfalakról... mintha a sötét fenyvesekből, sziklahasadékokból a hegyiszelíemek páréneke szólna vissza. És ez a kép, ez a dal, a szokatlan környezetben olyan mély hatást vált ki a lelkekből, hogy aki egyszer átélte, az nem felejtheti el soha! A Dunajecet itt egyfelől a Golicza két kilométer hosszú gerince, másfelől a Szokolicza roppant tömege egy hatalmas hurok formálására kényszeríti. A szurdoknak talán ez a része a legfenségesebb. Vagy mondjuk: a legborzalmasabb. Mikor nézzük, önkéntelenül hagyja el ajkainkat a kérdés: vájjon milyen titáni erők dolgozhattak itt valaha? És milyen rettenetes katasztrófák tombolhattak, míg kiformálták a szorost? Talán vulkáni erők szülték? Talán az ősidőkben végbement kéregrepedés, tektonikai sűlyedés hozta létre? Talán a víz évrnil— 474 — 30