Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Szepesség.Késmérktól Dukláig

kormos, fata Ipa kon kopogó, csaknem öltözetlen emberek bujkálnak elő és hosszúnyelű gajmóikkal körülállják a fémvályúkat. Kezdődik 'az öntés. Azbesztruhás ember áll a kohószáj előtt. Keresztet vet, aztán erős lendítéssel beledöfi hegyes dárdáját a kohót elzáró agyagdugóba. Éles, siketítő sivítás támad

!. Sercegő, tűzcsillagok röpködnek a kohószáj körül és a következő pillanatban vakítóan fehér, vérvörösen izzó,, ibolya, zöld

1, sárgásrőt lánglny e kecské ktő l tarka sugárban ömlik a vas. Óriási a hőség. Az aszbesztruhás ember az izzó lávafolyamtójf vérvörösre festve ugrál a formák körüí és amint hosszú dárdájával igazgatja a vas folyását, úgly néz ki, mint a pokol tüzében ugrándozó sátán. Sziporkázó csillagok táncolnak a levegőben. A formák lassan megtelnek az izzó magmáival. A vakító fehérség sárgásvörös ragyogvánnyá válik. Egy agyagtömb hirtelen elzárja a kohó száját. Az aszbesztálarc lekerül az emberek fejéről. A formákban sistergő vas felületén a mangán i bolya Ián gocskái táncolnak. A légcsövekben megindul a zúgó, búgó áiraim!l,á|s. A fojtó kéngőz e'száli. Megtisztul a levegő. Enyhül a hőség. A rotyogó, fortyogó, hörgő', pattogó zaj szűnik. A csillék újra csikorognak. Vígan suhannak tova a drótkötélen. Az emberek letörlik testükről a verejtéket. Az öntésnek vége. Sietünk a szabadba. Letérünk a járt útról. Nekivágunk a Szepesés Sáros megyék jhatárán húzódó Branyiszkó-hegycsoport rengetegeinek. Meglmásszuk az 1250 méter magas Stubicát. Északi oldalán leereszkedünk a Dúbrava völgyébe és a mészégetők ösvényén haladva mindaddig megyünk, míg: a Szepesváraíja-sirokai országút széles, fehéren kígyózó vonalával nem találkozunk. A szebbnél-szebb tájékok egymást váltogatják, üde, bújja növényzet fedi a; hegy o Ida lokat. A fenyők hamvas gallyain ezrével csilingel a toboz. A rét és a füves hátak' millió virágtól tarkák. Itt a piros* bugájú havasi szegfű, amott a sárgagombos, ibolyapártás csillagrepcsin, a kénsárga kankaljin, a pettyes gálna, a vérpiros óigitálisz csalogatják a vígan döngicsélő rovarhadát. Az út hol emelkedik

1, hol erős lejtéssel bukik alá. A történelmileg híres Branyiszkói-szorosban vagyunk. Az 1848— 49-ik.i szabadságharc egyik fegf

é nyes ebb d'i a da fá n a k színhelyén. Leveszszük kalapunkat. Szent helyen, templomban járunk. Leülünk az út széli kőre és emlékünkbe idézzük

1 a múlt történetét. 1849 február 5.-ét írták. A hegyeket vastag hó borította. A csúcsokat Kieswetter császári tábornok osztrák zsoldbsaii tartották megszállva, hogy elvágják a tiszai sereggel egyesülni akaró Görgei útját. Görgei Guyon csapatait küldte ostromra. És Guyon, a híres 33-ik zólyomi zászlóaljjal, mely csaknem

1 csupa szlovák fiúkból állott, csodákat művelt. Déltől éjfélig, szakadatlanul tartott a küzdeiem, mely az ellenség megsemmisítésével végződött. Szabaddá lett az út Eperjesig Szabaddá lett tovább is. Ez a győzelem voft nyitánya a híres tavaszi hadjáratnak, mely örökre híressé tette a honvéd nevét. A Branyiszkói-hágó erős lejtéssel esik Siroká felé. Mintha szépségversenyt rendezett volna a Természet és ítéletünket kemény próbára akarná tenni, annyi tökéletest halmozott itt össze. Az egyik' tájrészletre rámondjuk: ez a legszebb, de hirtelen kibontakozik egy másik és mi kénytelenek vagyunk

1 az elsőséget annak ítélni odá, hogy kevéssel utóbb ismét megváltoztassuk véleményünket. - 456 - i