Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Királylehotától Poprádig

reimet, mely oly erős volt, hogy; hatalmat tudott venni Murány bevehetetlennek hitt bástyái fölött is. Ez az érdeklődés vezette falai közé nemzeti irodálmunk két koszorúsát: Petőfi Sándort és Tompa Mihályt is, kik 184ó-.ban keresték föl Murányt. Ittjártukról a mai turistaház kapujába vésett — üveg^ táblával védett — kézjegyeik tanúskodnak és azok a vár hajdani úrnőjéről, Széchy Máriáról írt remek költemények, melyeket lelkeik ihlettségében hagytak örökségül a romantikát még mindig szerető, utókorra. A Murányi-fennsíktól délre eső vidék, az apró csermelykék, forráskák hazája. A fennsíkból kiágazó mély leszakadási völgyek mindegyikében szivárog, folydogál, \ csörgedez egy-egy vizér. A sok közül kettő érdemel különösebb említést: a murányi várhegy oldalából faka dó Murányka s a Sztoski délnyugati letörése alól, a vastag moha-' ágyból kigyöngyöző Lehocka-Voda, melyek M u rá n y hosszúr é t n é I ölelkeznek csörgő patakká. Ugyanekkor Muránhuta felől, az 1480 méteres Sztoiicsnájból is rohan egy erecskékből patakká bővült víz délfelé: a smaraigdzöldén opálosodó Zdicha, mely ahol az imént említett Muránkával egyesül, ott épült föl Felsőgömör egyik jelentékenyebb városa, Nagyrőce. i Magas hegyekkel körülvett katlanban fekszik. Mjntha az Érchez gyek csúcsai itt adtak volna egymásnak találkozót, körkörösen olyan sűrűn sorakoznak egymás mellett. A várostól északkeletre királykodik a Fekete-Havas csúcsa, az 1400 métert meghaladó Kakas, (KohutJ mely alsóbb részeiben gyertyaegyenes törzsű, toronymagas sudárú fenyvessel van fedve, de ha fölkúszunk az erdőhatár fölé, a havasi rétek pompás zónájába, kitágul a szemhatár és különösen dél-, délkelet felé, a gömöri és nógrádi hegyek csipkéi fölött, a távolsági ködébe vesző tájékok szebbnél-szebb részleteivel lepi meg azl embert. Nagy-Rőcétői délkeletre, mindenütt a Muránka-patak völgyében vezet az út. Áthaladunk Vizesréten s a parányi Lyubeniken. Közben elgyönyörködünk az út széléig lehúzódó erdők változatos! sizínében. Frissen, élénken, teli tüdővel szívjuk magunkba az éltetői ozont s egy-egy pillanatra megállunk hallgatni a szőriszarka játékos csörgését, mely ho! a távíró huzaljáról, hol az útszéli kőprizmákról' hallatja szavát. Az úthajlatoknál mélyen látni a völgyek belsejébe. Hegy, hegyet előz, követ. Jobbról a 800 métert tetejező Vashegy, balról a Semmivel sem alacsonyabb Hradek csúcsa fúrja kúpos fejét a rétegfelhős égbe. Olyanok, mint két ikeróriás, melyek az úttól egyenlő távolságban őrséget állanak a felsőrészi magas hegyek s az alsórész dombokba vesző vidékének határán. A tájék nem szűnik meg egy pillanatra sem

1 pazarul ontani szépségeit. Itt sötétzölden hamvadzó fenyvesek, vörös törzsű cirbolvák, kanárisárga lombú hársak álldogálnak az út mentén. Ott, térdigmeljigérő rezgőfű hu lámzik az erdőbe mélyedő tisztásokon. Ezerfelé írepedezett, mohhal párnázott sziklák terpeszkednek amott s lábainknál, a törmeékben, százával virít a követ kedvelő hiegyi szegfű, mely tömegével bíborvörös szőnyeggel vonja be a sziklatalpat. Tíz-tizenkét kilométeres gyaloglás után, hegykatlanba érünk." A — 277 — 10