Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
Budatintól Likaváig
Nincs. Senki se érzi a hiányát. Senki se bánja. A vár kornyékét messze elkerüli a babonás nép. Azt mondja, kisértetek tanyáznak falai között. Mindén hold'ujuláskor egy fekete taláros csontváz suhan el a romok között. Szemében kékes láng lobog. Csontajkai araszos lakattal zárvák össze. Kezein, lábain nehéz láncok csörögnek. Jaj az élőnek, ha vele [találkozik. A feketetaláros alak a blatnicai kb'ostor egykori perjele: Blatna. Nagy bünt követett el. Elárulta a igyónás titkát. Kiontott embérvér száradt a lelkén. Halálra ítélték. Mint a rege mondja: ...elevenen a börtön sziklafalához láncolták, hadd szenvedjen, hadd pusztuljon lassú, kínos halállal. Börtöne ajtaját befalazták. Nevét kitörölték mind 1 az élők, mind a holtak lajstromából, hogy nevét, emlékét, ne tartsa fönn senki, semmi ! Az ezer méteren felül jemelkedo hegyekkel párkányozott Turóci (medence szélén, a Vágra ínyiló Sztjavinicskapatak medre fölött őrtálló mási k vá r S z k I a b i n y a. Csodálatos la keret, melynek közepén, mint valamilyen értékes kép, még elmúlásában iis büszkélkedik. Büszkélkedhetik, mert valóban szép. Szép a $ziiüettje, mely rá:-ajzolódik a Kópa ezer mé'ert meghaladó Haragoszöld' falára. Szépek az ielbarnult kövek, melyeket ezüstösen fehérlő zuzmóval szőtt be az Idő. Festőiek a borostyánnal, bolyhos iszalaggal szegett csúcsíves ablakok, melyek sötét szemei századok ót?> fáradhatatlanul figyelik a tájat. És szép a Mult, mely ha nem is volt fegyverzajos, db olyan kedves, napsugaras, élménygazdag napokkal teljes, melyekre vissZagondb'ni mindig kellenes, érdemes, a romantikát kedvelő embernek. Aki borókától i latos kígyózó ösvényén fölkúszik ? vártetőre és körsétát téve széttekint a közelben-távolban kibomló tájon, alig tud megválni egy-egy képtői, mert az színekben oly pazar, részletekbén oly finom, távlatban olyan nagyszerű, hogy festő legyen, ki vásznán vissza tudja adni. A lapályon keskeny szántócsíkok, erdőfoltok, parányi falvak, csillogó süvegjü tornyok. Hét-nyolc kilométeres légtávlatban az ősi megyei székhely: Szent Márton és mögötte vékony, a zöld közé el-elrejtőző, ki-kibukkanó ezüst csík, a Turóc vize. Észak felé még nyíltabb a medence. Nem látjuk, de tudjuk, hogy közepén rohan la Vág. Mellette, a Sztrecséini-szoros felé száguld a vonat, melynek zakatoló hangját csendes időben idehozza a szél. A kelet felé tekintő, lépcsőzetesen emelkedő, fenyőrengetegigel mpgült bégykúpok egymásba kapaszkodni látszó vonalát látja. A közeliek élénk zöldek. A távoliák hamvasak. Ko'baldosan kéklők a szemhatáron tornyosulok. A Turóci médénce közepén, Ruttkától harminc-harmincöt kilométernyire, a Vrickó patak jobbpartján, egy hosszasan elnyúló község vonja magára az utas figyelmét: Znióváralja. Kicsiny, csendes fészek. Hogy negyvennyolc község ügyes-bajos — 258 — 10
