Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
Trncséntől Nagybitsségig
taposva merengve csodáljuk hatalmát az emberi erőnek, míg selymes gyepére pihenni dűlünk: alkonyi szellő szemünk lezárja, szétfoszlik a multak ködszerű fátyla s rég letűnt időknek ezernyi Iképe bomlik előttünk. Telekessy Mihály rablócsapata száguld ki a várból. Le, a Vágvölgy kígyózó útja felé : hogy meghúzódjék a tölgyerdők rejtekéiben és villámként csapjon a békésen haladó vásáros csapatra, kalmárseregre, magános vándorra, kit rossz sorsa a rablók útjába vitt. Tűnik-bomlik a képek sora. A rezegő sugárözön mintha sürgőforgó, nyüzsgő sokasággá tömörülne. A kigödrözött, begyepesedett víárút porondja hófehér csikként szalagozza körül a hegyet. Az út szélén kíváncsi vári nép: asszonyok, férfiak, gyermekek vegyest. Hirtelen páncélos, kópjás vitézek tűnnék föl a fehér porondon. Egy csodavilág csodaalakjai. És csattog a patkó, zörög a fegyver, éljent kiáltoz száz meg száz torok. Ring, hullámzik a tarka-barka csillogói csapat és elnyeli őket sötét torka a várkapunak. Alig tűnik el a ködkép, már is kibontakozik egy másik. A priá.gai fogságból kiszabadult, magyar királlyá választott Mátyást és fényes kíséretét látjuk fölcsavarodni a vár fehér porondjára. Elől, skófiumtól csillogó, suhogó selyembe öltözött leánycsapat. Mögöttük apródoktól kísért hófehér paripán Mátyás, kísérve a főpapok karától s rettegett hatalmú úri néptől. És újra csattog a patkó. Suhog a selyem. Aranyon, ékkövön törik a napsugár. Repül a dal. Felzúg az éljen. Ring, hullámzik a sokaság és elnyeli őket ismét sötét torka a várkapunak. Köddé, párává, rezegő fénysugárrá lett újra a mult. Simuló szellővé a selyemsuhogás. Vércsevíjjogássá az éljen, a dal. Porló törmelékké az egykor büszke fal és asszott kóróvá a virág. Árnyékká letü a fény, a pompa. Némává a sok-sok száz ajak. Reves csonttá az egykori szépség. Gunnyasztó bánattá a hír, dicsőség. Porrá, hamuvá minden emlék! Az egykor fényes élet leszállt a völgybe: egyszerű lelkekbe, kicsiny fészkekbe és lassan legördül majd köve is a várnak, lassan nyoma se lesz a büszké falaknak... átalakul minden, csak a porsz'ém él Hováb'b! Míg így el-eítűnődünk az Élet körforgásán, elhagyjuk a várat és testileg fárasztó, de lelkileg üdítő gyaloglás után leereszkedünk a Vágí mellé. Alkonyodik. A nap narancsvörös sugárkévéi végigtáncolnak a víz felü'etén. Fényes szegéllyel szegik a lilapárába burkolódzó hégyfalakat, a fölöttük úszó felhőket és míg a tetők sugárözönben tündökölnek, alant már éjszakai ruhát öltött a tájék: feketévé váltak a lombok, sötét árnyékúvá a víztükör. A vágbesztercei félkőrös kanyarulatnál vagyunk. A Manin-Iánc jellegzetes hegycsipkéi rajzolódnak a gyorsan sötétedő égre. A hegyfalak lila palástja lassan indigóvá válik. Az ég skófiumos bakacsinnal fedett. De lassan, lassan enyhül a sötét. Kékessárga fény kezd deren[geni. A holdtányér fölbukkan a hegyek mögül s mikor kikandi1<ál a gyorsan úszó felhő foszlányaiból, éles árnyékban rajzolja mégi a pod'hrágyi hegyet, melynek ormát a podmaniai Podmaninok egykor rettegett sasfészke : Vágbesz te r c e vára koronázza. — 236 — 10
